Megint eltelt egy év

Megmagyarázhatatlan izgalom lesz úrrá rajtam, valami csodavárás, ami mindig elfog ezen a napon. Kipattanok az ágyból, energikusan megyek a fürdőbe, de amikor belepillantok a már sokszor elátkozott, őszinte, a valóságot nagyon is hűen visszaadó, egész falat beborító tükörbe, legszívesebben ráripakodnék az ott látott, nyomokban valóban egy kicsit rám hasonlító nőre, hogy azonnal menjen ki a fürdőszobámból!
Kialvatlan karikás hunyorgó szem, kócos haj, sápadt fakó arcbőr néz vissza rám. Leltározni kezdek, számba veszem az újabb ráncokat, kilókat, az egyre romosabb épületet, és egy pillanat alatt elszáll az addigra már amúgy sem fergeteges ünnepi hangulatom.
Egy régi mondás szerint: „a léleknek nincsenek ősz hajszálai, az ember lelke mélyén egy kicsit mindig fiatal marad”. Miért nem lehet megoldani, hogy csak a lelkem őszüljön meg, én pedig az évek alatt rám ragadt tapasztalattal gazdagabban, a fiatalabb kori erőmmel és emberi külsővel élhessem az életem?
Talán 3 m² sem volt az a terület a kertemben, amit a napokban kigazoltam, felástam, másnapra mégis szinte mozgásképtelenné váltam, fájt a vállam, karom, hátam, a derekamról már nem is beszélek. Hetente kétszer járok tornázni, de abban is azt élvezem a legjobban, amikor vége van, és otthon, halálosan fáradtan végre lefekhetek a kényelmes, pihe-puha ágyamba.
Ilyenkor mondhat nekem bárki, bármilyen bölcsességet az öreg kor szépségéről, meg, arról, hogy „ami lényeges az belül” van, meg hogy „ki milyen öregnek érzi magát, a szerint él” nem tud meggyőzni.
Aztán lassan abba hagyom a parttalan dühöngést, az elkerülhetetlen elleni fölösleges zúgolódást és nekiállok az egyre hosszabbá váló reggeli készülődésnek, hogy elfogadható külsővel, megerősödött önbizalommal éljem meg ezt a napot, hiszen ez mégis csak az én személyes ünnepnapom.