Felemelő érzés

Adventben a karácsonyra úgy készülünk mi, keresztények, hogy megnyitjuk szívünket az Égnek. Adventi roráték, hajnali szentmisék, az adventi koszorúk gyertyagyújtó áhítata arra az Égre emelik tekintetünket, ahonnan várjuk az Üdvözítő eljövetelét. Ez egyfajta vertikális mozgás: lentről felfelé, fentről lefelé történő gesztusok, melyek nemcsak meghittebbekké, hanem emberibbé varázsolnak. 

Soha nem felejtem, mikor gyermek voltam, plébánosom, Vereczkey Tamás atya gesztusát. 

Betlehemet látogattunk nagymamámmal a kónyi templomban, ám a betlehemi jászol nem volt kivilágítva, nem láttuk jól. Nagymama megkért – mivel nehezére esett a járás –, hogy szóljak a templom és a plébánia szomszédságában lakó kántorunknak, segítsen a kivilágításban. Gyorsan rohantam hozzá, ám nem tudtam becsengetni Joli nénihez, mivel óvodáskorú, kicsi voltam. S akkor ott termett Tamás atya: „Te pedig mit szeretnél?” – kérdezte jellegzetes, mély hangján. Megszeppenve válaszoltam: „Nem érem fel a csengőt…” Erre megfogott és felemelt hirtelen a csengőgombhoz, és mondta: „Így talán már könnyebb lesz!” És ő nemcsak engem, hanem sok-sok embert felemelt a betlehemi Kisded példáját követve, aki leszállt a Földre, hogy magához emelje az elesett emberiséget. 

Ezt a felemelő érzést kívánom minden kedves olvasónak advent utolsó napjaihoz, amikor nem gyermekként én és mi, hanem a gyermekként érkező Üdvözítőnk akar becsengetni életünk ajtaján. Vajon megtesszük-e azt a mozdulatot, hogy felemeljük egymást, ugyanis ez lenne az alapvető gesztusunk ahhoz, hogy rádöbbenjünk, ki emel fel és kit… s hova is… 

- Henczel Szabolcs, plébános, Szany