Kisalföld logö

2017. 10. 17. kedd - Hedvig 9°C | 22°C Még több cikk.

Képek az ország vasútjairól - Győr

A fotográfiát és a vasutat a 19. század nagy vívmányait mind a mai napig használjuk, életünk szerves részévé váltak és fejlődésük az emberi kreativitás történetének fényes lapjai.

Napjainkban azonban mindkettő válságban, átalakulóban van.
A fényképezés vagy, ahogy régen hívták „fényírászat" valamivel idősebb, mint az első hazai vasútvonal, ami Pest-Vác közt 1846-ban létesült.

Képrögzítés történetét a francia festő-vállalkozó, Louis-Jacques-Mandé Daguerre találmányának bejelentésétől számítjuk. A Francia Akadémia 1839. január 7-én tárgyalt először „azon képek rögzítésének módjáról, melyek a sötétkamra gyúpontjában képződnek". A pesti Hasznos Mulatságok már február 2-án hírt adott az új találmányról, „a´ mi nem kevesebbet jelent, mint, hogy a´ fény és sugarak által lerajzoltatja a´ tárgyakat a´ legnagyobb pontossággal, és a´ rajzolatot híven megtartja, és pedig olly elsőséggel a´ többi rajzolatok és festések fölött, hogy az nagyító üvegen által nézetvén, nem hogy vesztene hűsége- és szépségébül, hanem nyer".

Képek az ország vasútjairól - Győr - Fotó: Szük Ödön


Már 1839 végén árusítottak Pesten magyar nyelvű kézikönyvet is az új képfajta elkészítés módjáról. Az első képek 1840-ben bukkantak fel, és az első kísérletek is megkezdődtek, így 1844-ben már számos dagerrotipista dolgozott iparszerűen nálunk is, amiként szerte Európában.
„Maga az ábrázolat olly tökéletes, hogy e´ tekintetben valami fensőbb fokozat alig képzelhető" – írta 1839-ben a Honművész, s Kossuth lapja, a Pesti Hírlap hozzátette: a fotográfia a pontos igazság megjelenítésének eszköze. Az idézett mondat második fele, az, hogy az újfajta kép „elsőséggel" bír más képekhez képest, azaz jobb a festménynél (a Honművész megfogalmazásában: a fénykép „a festészetet nélkülözhetővé teszi") a kor sok festőművészében ellenkezést váltott ki.

A fotográfia „művészet" volta tehát létrejöttének első pillanatától viták kereszttüzében állt. Az erről való 19. századi gondolkodást egy igen színvonalas vita ismertetésével idézhetjük fel. Székely Bertalan (1835–1910) 1863-ban a Koszorúban, Arany János lapjában tette közzé a fotográfiát bíráló értekezését, amelyben sorra veszi a festészet – főként a portréfestészet – meghatározó jegyeit, s felteszi a kérdést: miben és mennyiben felel meg a fotográfia e kritériumoknak? Lélektani tartalom: a fénykép egy esetleges pillanatot ragad meg. Világos körvonal: a fotografikus kép vonalvezetése zavaros, nem érzékelteti a teret. A tónusok eloszlása, a szín: a mechanikus leképzés révén a fényképész nem ura ezeknek sem. Végezetül az egyéni előadásmód: hogyan lehetne bármely gép által előállított kép egyéni? „Miből világosan kitetszik, hogy legjobban teendünk, ha dagerrotip-féle kemizmust a művészettől amennyire csak lehet, elkülönözzük."

Székelynek az akkoriban épp fotografálásból élő Barabás Miklós (1810–1898) válaszolt. Barabás érvelésének alaptétele: nem a versengés a lényeg, hanem mindkét műfaj sajátszerűségeinek föltárása. S akkor a fotográfia nagy segítségére lehet a festészetnek. Barabás álláspontját veje, Maszák Hugó újságíró, lapszerkesztő, grafikus foglalta össze a Pesti Naplóban: „mindkettőnek megvan a maga köre, a fényképészetnek úgy, mint a teremtő művészetnek, egyik a másikat háttérbe nem szoríthatja".
A fotográfia és a képzőművészet közötti különös rivalizálás ekkor vette

kezdetét s talán még ma sem jutott nyugvópontra, aminek egyik lényegi pontja a fotográfia művészet voltának firtatása.

Nagyot ugorva az időben a napjainkban zajló vitákba belepillantva azt látjuk, hogy mindig gond volt annak meghatározásával, hogy mi a csoda is az a fényképezés, fotográfia, dokumentumfotó, fotóművészet és így tovább, de mintha mostanában a zavarodottság még sokkal nagyobb volna. Sokak számára a kérdés úgy vetődik fel, hogy van-e még egyáltalán fotográfia, mint önálló tulajdonságokkal bíró valami. Az idősebbek és pesszimistábbak szerint a digitális fordulat felszámolta a fotográfiát abban az értelemben, ahogy nagyjából 1839 és 2000 között létezett. Az ifjabbak is úgy gondolják, hogy az utóbbi 10-15 évben nagyon megváltozott az a roppant összetett valami, amit fotográfiának hívunk, s ennek talán örülhetünk, mert a tisztánlátásra így nagyobb az esély. Az összetettnek látszó fotográfiát, bár újult erővel akarták meghatározni, felosztani, rendszerezni az erre a területre tévedt művészettörténészek, esztéták, netán filozófusok, nem jártak sikerrel, nem tudtak átfogó elméleteket alkotni, és a részeredmények, amiket felmutattak sokszor joggal megkérdőjeleződtek. Sommásan összefoglalva a mai álláspontokat azt mondhatjuk jeles kortárs elméletalkotókra is támaszkodva, hogy két dologtól művészi a fotó. Az egyik az, hogy alkotója művészi szándékkal, gesztussal teremtette, a másik pedig az a folyamat, amelyikben megjelenik, az a csatorna, amelyik a befogadóhoz eljuttatja. Ez az álláspont alapvetően szociológiai, antropológusi megközelítés, ami a fotográfia társadalmi helyét és szerepét kutatja és magával képpel nem törődik, figyelmen kívül hagyva, hogy mi van a képen, s mi arról a mi véleményünk.

Én úgy gondolom roppant nehéz elfogadni a hivatásos fotográfusok többségének társadalmi státuszuk megváltozását, azaz leértékelődését megélni. Az a tudás, ami bennük felhalmozódott és ennek következtében a társadalomban és a fotográfusok hierarchikus közösségében elfoglalt helyük a digitális fényképezés korában nem jelent semmit. Ma nincs szükség holmi szakmai ismeretekre – optikai, kémiai világítástechnikai, stb. – csak jó cucc kell és némi számítógépes ismeret. De azt is látni kell, hogy megszűnt az az egységes álláspont, ami a fotografikus képek azonos nézőpontját kérte számon minden alkotótól. Nagyon leegyszerűsítve, nem találhatók meg azok a hiteles közös nézőpontok, amelyeket elfoglalva a mai világban közös, alapvető és objektív törvényszerűségeket mutathatnak be. Ugyanis a dolgoknak nincsen hiteles közösségi nézetük s nincsenek meghatározó törvényszerűségek. A posztmodern történeti szemlélet szerint – s ez a valósággal foglalkozó dokumentarista fotó számára iránytű – nincsenek felfedezhető általános igazságok. Csak egyéni narratívák, amelyek egyenértékűek. Márpedig akkor nincsen termékeny pillanat sem, amelyikben a közös emberi lényeg összesűrűsödik. Nagyon egyszerűen szólva, a világ megismerhetőségéről, megértéséről vagyunk kénytelenek lemondani. Pedig mennyire bíztunk benne és a fotográfiában, mint a világ megismerésének tökéletes eszközét láttuk. Megjegyzem a tudomány a 19-20 században nem ért volna el olyan jelentős eredményeket a fotográfia alkalmazása nélkül, mint aminek tanúi lehettünk.

A változások persze mindig teremtenek is, nemcsak megszüntetnek. A fotó immanens lényege a sokszorosíthatóság. Így aztán úgy is felfoghatjuk a változást, hogy az a bizonyos digitális kép a fotográfia ideális formája. Hiszen tértől, időtől és felhasználótól függetlenül lényegében ugyanaz a pixelhalmaz válik képpé minden file megnyitásakor. És azt is állíthatjuk, hogy a művészetek demokratizálódási folyamatait már az elméletalkotók is megpróbálják leírni. Az emberek nagy csoportja elkezdett a képek nyelvén kommunikálni. Ez a fotográfia társadalmi funkcióinak kiteljesedését, újraértelmezését adhatja, mint az expresszív, azaz önkifejező, deszkriptív megörökítő feladátának, de a dekorativ, a szakralis vagy az agitatív funkciók újragondolása, átalakulása is hozadéka a digitális átállásnak
Légyszi inkább ne fotózz! – írta suexID nevű felhasználó az egyik fotós közösségi portálon a napokban, mert ő nem szereti az agyon szaturált, élesített és egyéb effektezett, a valóságot teljesen átalakító, arról új képet alkotó fotókat. Idézve hozzászólásának végét: "Egy biztos, én nem vagyok profi fotós. Lehet, soha nem is leszek az. Nincsen DSLR-em, de tervezem a vásárlását. Irigy mondjuk nem vagyok, mert legyen mindenki boldog azzal a technikával, amit a lehetőségei szerint beszerzett. De abban biztos vagyok, hogy nem vagyok egyedül a felháborodásomban, amit az olcsó DSLR-ek megjelenése, a Photoshop tutorialok ocsmány felhasználása és leginkább a fotós szemléletmód egyes embereknél tapasztalható teljes hiánya vált ki."
Ez is hozadéka a digitális világnak, még ha sok kérdésben nem értünk egyet a hozzászólással.

A megszűnt szakmai körök helyett sokszor élénk, heves, sokszor személyes indulatoktól sem mentes vita, diskurzus folyik az interneten különféle fotós portálokon olyan emberek között, akik egyébként soha nem találkoznának, és nem cserélnék ki gondolataikat.

Hozadéka ez a digitális fotópályázat, melyet már harmadszor hirdettek meg és a VOKE Arany János Művelődési Háza gondos, figyelmes szervezésben helyet biztosít a képek megjelenítésének. Olyan csatornát biztosítva ezzel, amiről joggal feltételezzük, hogy eljutnak a képek és üzeneteik a közönséghez. A képek témája ismét adott volt – „Képek az ország vasútjairól"- négy kategóriában a legifjabbakra is gondolva 14 év alattiaknak is lehetőséget biztosítva az önkifejező tevékenységük megjelenítésére. A pályázók nagy száma mutatja, hogy művészi szándék sokakban munkál, így kifejezve a vasút iránti érdeklődésüket, vonzalmukat, kíváncsiságukat és hajlandóságukat a megnevezett téma elfogadásra, mint ami megörökítésre érdemes.

Teljes körű értékelés helyett csak néhány gondolat: sok naplementés, esti és hajnali kép került a zsűri elé, de kevés lépte át azt a határt, ami az egyszerű megörökítés és a lényegi megjelenítése közt húzódik. Jó példa ellenben Bíró László, Hajnali várakozók című alkotása. Az ellenfény az elmosódó távlatok valamint nézőpontja és az ebből adódó képi kompozíció adja az alkotása erejét. Tóth Márton, Mosolysebesség című képe a fotográfia állandó témáját a mozgást igyekszik a mosoly idejébe értelmezni, sikerrel. A vasút és ember kategória első díját Dani Szabolcs, András napja riporteri erényeket mutató sorozatával érdemelte ki. Lényeges elemeire bontva egy folyamatot, egy napot, érdekes tiszta képekkel mutatja be alanya munkáját. A dokumentarista fotografálás legjobb hagyományait fedezhetjük fel képeiben. A modern és a régi egybevetése izgalmas értelmezési játékot biztosít. Gyenes Viktor, Fénycsíkok képe valami időtlen pályaudvaron az oda megérkezett és onnan soha el nem induló vonat érzetét kelti, természetesen a fénysávok transzcendentális létével. Weber József sorozata a múlt idézés szürreális voltára hívja fel figyelmünket, néha kissé elszínezve a valóságot, mint ahogy az emberi emlékezet teszi azt. Király Erika a Merengés a múlton nevű képsora az elhagyatottságot juttatja leginkább az eszünkbe a fekete-fehér képek elvonatkoztatásban rejlő erejével. A fények, színek, formák kategória talán a legtöbb szabadságot adta a pályázóknak a digitális technika lehetőségeinek kiaknázásában. Éltek is evvel a pályázók, Szabó Alex néhol igen szellemes alkotásai, ahogy a MÁV személyszállító büszkeségét a világ különböző pontjaira helyezi jelezve ezzel annak világszínvonalát, nagyszerű példája az új képeknek, amelyet a digitális világ tár elénk. Ez a digitális technika egy kis utómunkával tud olyan képet is teremteni, ami még hihető és a valóságban is lehetséges ilyen látvány. Ezzel érdemelte ki Horváth József, Rába hidak képe az elismerést. Finom módosítás, ami még nem szürreális, de a látványt átlényegítette, ahogy a híd tükörképe az eredetit. A zsűri mégis csak a hagyományos fotografikus iskolán nevelkedett, így Révay Péternek adta a kategória első díját a fény és a színforma alakítását képzőművészi ihletettséggel és kompozíciós feszességgel bemutató sorozatáért, valamint a grafikai értékeket hordozó textúra-faktúra fekete-fehér képeiért. A gyermek kategória kevés számú pályázója ellenére igen érdekes képek kerültek a zsűri elé. Béres Ádám, Állomási forgalom az álmos bakter szemszögéből című képe akár egy elbeszélés is lehetne a szürke sebesen mozgó valóság és a színes álomról. Hasonlóan a világ relatív értelmezése, akár a mesében, Maczinkó Dávid, Kis vasút kis lyukon című képe. Stuksza Gábor, Sávváltás és Érintők, című képei a matematikával pontosabban a geometriával ismerkedő kisdiák, elvont matematikai fogalomnak a valóságban való rátalálása. Precízen, mint ahogy a matematika fogalmaz nem engedve teret a felesleges értelmezéseknek.
Röviden, nem indoklásul, hanem sokkal inkább reflexióként, azt gondolva, hogy nem értettük félre a képekben megfogalmazott üzeneteket és szándékokat.
Dallos István

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

20 éves érettségi találkozó

A volt Szamuely Tibor Közgazdasági Szakközépiskola (ma Baross Gábor Szakközépiskola) 1989-ben… Tovább olvasom