Kisalföld logö

2017. 05. 24. szerda - Eszter, Eliza 13°C | 24°C Még több cikk.

Szobor a téren

Tőle tanultuk, hogy fel kell tűrni a gallért, s hogy történjék bármi, cseréppel borított tetőink felett mégis felkel a nap.

Nem tudom, mit szólna hozzá, de ha minden igaz, a magyar dal napján szobrot kap Cseh Tamás a budapesti Szent Gellért téren. Szobrot kap, bronzkabátban utcán gitárral sétálóst, meg egy idézetet, hogy „nincsen más ebben a dalban, nincsen más, csak egy utca, ahol valaha laktam, és még egy délelőtt". És ha már bronz, akkor benne lesz örökre a Liszt-, a Pro Urbe meg a Kossuth-díj, a tiszti meg a középkereszt, a kéttucatnyi lemez, a csak ő tudja, hány száz dal, a megismételhetetlen félszeg mosoly a szája szegletében, a csibészes kisfiús-pimasz szégyenlősség, meg az a nyomorult tüdőrák is, ami elvitte idejekorán, pedig de énekelhetne még.

Levél a nővérnek, Antoine és Desiré, fehér babák meg frontátvonulás. Elszívott szimfóniák, mosókonyhák, dizőz és világ mamikája. Éva, Mari, Irén, Vizi és Ecsédi, tócsáknak tükre, dohányszemcsés zakók zsebe és valóság nagybácsi, egy valószerűtlen világban. Tőle tudjuk, hogy megváltozik az elutazók arca, hogy van itt más sors is, nemcsak a miénk, s hogy innen nem indulnak vonatok. Tőle tanultuk, hogy ott rejtőzik a gyerekkorunk vízben, kövek alatt, hogy vannak dühödt angyalok az égben, hogy fel kell tűrni a gallért, s hogy történjék bármi, cseréppel borított tetőink felett mégis felkel a nap.

Bár nem tartozik ide, mégis elmondom, csak tőle van dedikált lemezem, mert más zenésztől nem kértem autogramot. Sorakoznak egymás mellett a szekrényben az agyonhallgatott karcos bakelitek, meg a néhány gigába tömörített egész életmű csillogó kompaktlemezeken. És nincs hónap, hogy ne hallgatnék bele több mint harminc éve már. Mindig más és mindig ugyanaz. S mindig megtudom, hogy mi a nevem, s hogy hol élek. Flóra lányomnak is vele tudom a legegyszerűbben elmondani, hogyan éltünk, mit gondoltunk, éreztünk egy másik világ Magyarországán, amiben mi voltunk fiatalok, hogy mi volt a sorsunk, s miért hittük azt, hogy a kerítéseinken túl jobbak élnek, mint mi vagyunk. Hogy honnan indultunk és hova értünk, s azt is, hogy miért. A dalok mindent elmesélnek, és aki hallja, abban nyomot hagynak, nem kitörölhetőt.
Hetvenéves lenne, három és fél éve halott, s mi azóta futjuk az emlékezés, az emlékeztetés tiszteletköreit. Most jön a dal napján a szobor, a bronzköpeny, a bronzgitár, mert hát álomnak vége van, világnak nincs vége, s így van ez rendjén.

Csak hát új dal nem lesz már soha többé.

Pedig de énekelhetne még.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Hány az ország?

Ám sokkal nagyobb baj az, hogy visszavonhatatlanul többfelé készül töredezni Magyarország. Tovább olvasom