Kisalföld logö

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -3°C | 3°C

Csak mese

Úgy látszik, újra el kell veszíteniük valamit, hogy aztán megkerülhessen. Csak azt ne higgyék el, könyörgöm, hogy a szabadság tehet róla.


Nemrégiben olvastam, hogy Elveszni, megkerülni címmel írtak ki meseíró pályázatot gyerekeknek. Bár nem vagyok gyerek, s a határidőről is lecsúsztam, már csak a cím kedvéért, egy mesével magam is próbálkozom.

Hol van, hol csak alig, Nyugat-Európán innen, a Vadkeleten azért kicsit túl, van egy ország, s éldegél benne tízmilliónál kisvárosnyival kevesebb olyan ember, aki a világ legnehezebb nyelvét beszéli, s a családneve megelőzi a keresztnevét. E furcsaságaik ellenére nagy többségük jóravaló ember, két lábuk van, két kezük, dolgoznak, szeretnek, gyűlölnek, élnek, ahogy lehet, de zömében nem úgy, ahogy szeretnének. Azt megtanulták óvodásként, hogy Este jó, este jó, / este mégis jó, / apa mosdik, anya főz, / együtt lenni jó, / de csuda tudja miért, mégis egyre kevesebb gyerekük születik. Ezt nemhogy szociológusaik, de önmaguk sem értik, azt azonban érzik, hogy mindig rosszabbul élnek, mint négy éve. Bár öngyilkosságban, alkoholfogyasztásban csak nagy harcok árán verhetők, a lelkük mélyén mégis optimisták, s azt mondogatják, amolyan szállóigeként, ennél rosszabb már nem jöhet. Aztán mégis. S így van ez már a reményeikkel teli rendszerváltásuk óta eltelt több mint húsz esztendeje. Legutóbb egyéb bajaik mellé elérte őket a világválság is, befurakodott jelzáloggal terhelt lakásaikba hívatlan vendégként a munkanélküliség, a hiteldíjmutató, meg a svájcifrank-árfolyam. Ez mára országnyi méretekben nyomasztja őket, olyannyira, hogy legkisebb fiuk és orvosaik közül egyre többen indulnak világgá, az Óperencián is túlra, s gondolják úgy, többé nem jönnek haza.

Ezen nagyon nincs is mit csodálkozni, minden harmadikuk ugyanis kifejezett szegénységben él, minden tizedik családnak gond az is, hogy mit esznek a hónap végén. Másfél millióan 120 napnál hosszabb ideje nem tudják fizetni adósságaikat, százuk közül hetvenhármuk jövedelme nem éri el az uniós átlag felét, miközben politikusaik húsz éve azt ígérgetik nekik, hogy most már hamarost utolérik a szomszédos Ausztriát.

Szóval nem elég a bajuk, mostanság a szokásosnál is különösebb dolgok történnek velük. Vannak például városaik, ahol se szó, se beszéd, nyilvánosságra hozzák az adóval tartozók listáját, volt, aki nevével, címével ezer(!) forint miatt került pellengérre. Más településeiken rendelet tiltja a közülük legszomorúbb sorsúaknak, hogy a közterületek szemeteseiben használható holmit, esetleg ennivalót keressenek, s a megátalkodott guberálókat 50 ezer forintra büntetik. Rájuk nem vonatkozik a nem hagyunk senkit az út szélén szabály, sőt, van, ahol egyenesen hajtóvadászat indult ellenük, pedig szerte az országban becslések szerint mostanra akár ötvenezren is lehetnek, a lakosok közül majdnem minden kétszázadik. Történt aztán, hogy egy szociális munkás esküjéhez híven megelégelte ezt, guberálásra buzdított, s szót emelt a különös rendelet ellen, de nyílt színi taps helyett ripsz-ropsz elítélte a bíróság hatósági rendelkezés elleni izgatás miatt. S ami a legkülönösebb, a történtek hallatán alig háborodott fel valaki.

Az eset kapcsán hinni kezdem, amit a közvélemény-kutatók tollából hitetlenkedve olvastam róluk nemrégiben, hogy húsz-egynéhány évnyi szabadság után a korábban olyannyira vágyott demokratikus rendszert tekintélyuralmira cserélné megint százuk közül huszonkilenc biztosan, további tizenhat inkább biztosan támogatná, ha ez együtt járna egy kis jóléttel végre.

Úgy látszik, újra el kell veszíteniük valamit, hogy aztán megkerülhessen. Csak azt ne higgyék el, könyörgöm, hogy a szabadság tehet róla. Mert bárki bármit mond, az csak mese.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Iszapbirkózás

A betakaráshoz viszont nem kellenek súlyos adóforintok, ráadásul Európában elfogadott módszerrel… Tovább olvasom