Kisalföld logö

2018. 04. 23. hétfő - Béla 12°C | 26°C Még több cikk.

Egész estés zenés-táncos mulatság

Könyörögve kérem azokat, akik Csárdáskirálynő-rajongók és szeretik Kálmán Imre melódiáit, ne olvassák el kritikámat!

Számukra a zenés kívánság- és esztrádműsor, amit a Győri Nemzeti Színház bemutat, bizonyára nagy élmény. zoknak, akik egy színháztól színházat várnak, már kevésbé.

Kálmán Imre halhatatlan. Most is dúdolom a dalokat, mert egyszerűen nem mennek ki a fülemből. A Csárdáskirálynő is halhatatlan, köszönhetően annak, hogy sok-sok izgalmas és érdekes felfogásban állították már színpadra. A várható siker miatt tehát jó választás az igazgatótól, Nagy Viktortól, aki egyébként rendezte is. Ám lehet, önmagában kevés.

Volt, hogy egyetlen nagy piros cipő volt a díszlet, és akadt, hogy hagyományos operettes – csilli-villi – külsőt álmodtak hozzá. A maradandó értéket azonban mindig a szereplők és a tánckar, a revü, az orfeum adták. A Győri Nemzeti Színházban ezekből az összetevőkből csak néhányat találtunk meg az előadásban. Azok is úgy bukkantak fel imitt-amott, mint egy zenés kívánságkosár egyébként szerethető epizódjai, melyeket a közönyös hangú, de néha mosolygó bemondó felkonferál. Az igazán szép, általában duetteket unalmas részek kötötték össze, melyekben a szereplők többsége nemhogy magát nem találta meg, de a táncok lépéseit sem.

Kerekes Ferkó klasszikus alakját Maszlay István fizimiskára tökéletesen formálhatná, ám sem ének-, sem tánctudása nincs meg ehhez. Az első felvonásban Maszlay láthatóan szenved, nézi partnerét, milyen lépések következnek. Aztán, amikor énekelnie kell, ugyanilyen módon esdekel valakihez, karmester-, zenekar-, partnertámaszért. Miért kell egy kiváló prózai színészt ilyen helyzetbe hozni? Sajnos nem tudom, csak azt látom, a rendező még azok után is ragaszkodik ebbéli elképzeléséhez, hogy Maszlay a rendkívül sikeres győri előpremieren – amikor a darab (erre jó az ebben a felfogásban előadott Csárdáskirálynő) esztrádváltozatát mutatták be a vízi színpadon – sem volt jó.

Détár Enikő, aki egyébként üde színfolt a győri színpadon, és hangjára sem lehet panasz, bár egy nagy terccel diszponálni kényszerül a klasszikus Csárdáskirálynő-dalt, az első felvonásban (kedd este) kénytelen állandóan fátylával viaskodni, mert az nem hajlandó a megfelelő helyen maradni. Később egyébként gyönyörű ruhájának uszálya próbálja elgáncsolni folyamatosan. Ezeknek a gondoknak nem egy előadáson, de még csak nem is a főpróbán kéne kiderülniük. Viszont le a kalappal előtte, mert spárgában verhetetlen!

Remekeltek: Kiss Zoltán (képünkön elöl) és Kőrösi Csaba.
Remekeltek: Kiss Zoltán (képünkön elöl) és Kőrösi Csaba.

Egy kicsit ragadjunk le a táncoknál. A koreográfus, Gyenes Ildikó olyan „esetleges", „mintha" lépéseket tanított volna csak be a táncosok számára. Ebből kapunk ízelítőt rögtön a darab elején a felettébb idétlen, kaszával történő, első látványnak szánt táncnál. A résztvevők nem élnek ebben, hanem próbálják elkerülni, nehogy a kaszák levágják a fejüket. Mi a nézőtéren pedig izgulunk, hogy ez sikerüljön. Az izgalom egyébként az összes további revürésznél bennünk marad, mert könnyednek ezek közül a három felvonásban jó szívvel egyik sem nevezhető.

Számomra már ezzel a tánccal elkaszálták eme nagyoperettet. Pedig ahogy az szokás operetteknél, jött még ráadás.

Az első felvonásból hiányzik az élet. Mintha a színészek, a játszók, a táncosok kicsit késve kapnák meg a gyorsítópirulákat. (A cigányzenészeket játszó muzsikusokról nem is beszélve. Ők olyanok, mintha eltévedtek volna, pedig színházban, színpadon vannak!) Szóval nehezen indulnak be a játszók, ráadásul mire valahogyan színházi helyzeteket alakítanának ki jó epizodisták, Szikra József, Jáger András, Vincze Gábor Péter, Venczel Kovács Zoltán segítségével, lemegy a függöny. (Az nagyon szép, egységesen illeszkedik a jó, látványos, de mégis elég olcsónak tűnő díszletkoncepcióhoz.)

A második felvonásban aztán mintha történne valami. Talán a librettó is ludas ebben, ugyanis az eredetileg 1914-ben Leo Stein és Béla Jenbach által német nyelven megírt történet itt már igazi konfliktusokat, nem csupán népszerű dalokat tartalmaz. Nagy Balázs, akit hangja és megjelenése (jóképű és jó színészből úgy gondolom, nincs túl sok porondon) is tökéletes Edvinné tesz, valamint Lázin Beatrix, aki Szilviát játssza, nem okoznak csalódást. Apróság, hogy néha nem tudjuk eldönteni, Szilvia vagy Cecília az idősebb, pedig a darab szerint kéne lenni egy kis különbségnek kettejük között. No de félre ezzel a kötözködéssel, hiszen a dalok számítanak, semmi más.

Az epizodisták próbáltak a darabhoz némi lendületet adni. Fotók: Bertleff
Az epizodisták próbáltak a darabhoz némi lendületet adni. Fotók: Bertleff

Az igazi felüdülést, az igazi játékot, az igazi átélt lubickolást egy ilyen habkönnyű operettben Stázi szerepében Mózes Anita hozza meg. Komédiázik, játszik, teszi a dolgát. Hangban, mozgásban fergeteges, neki elhiszem, hogy ő az, akinek a színlap mondja!

Rupnik Károly mint a több ízben is lehülyézett Leopold Mária pontosan olyan, mint mindig, ha színpadra lép. A közönség ezért az állandóságért hálás neki. Sem több, de soha nem is kevesebb ennél. Modorossága itt kötelező kellék, amitől jól szórakozunk.

Öröm látni Bede Fazekas Csabát a nagyherceg szerepében, bár a fene tudja, ha ő színpadra lép, én arra várok mindig, dalra is fakad, sajnos ezt ebben a Csárdáskirálynőben nem tette meg.

Jószerével ha van egy dramaturg, akkor a második felvonás végén finálét láthatunk, hiszen minden kiderül. De nem, nekünk még egy kicsit büféznünk kell a második szünetben, hogy a harmadik részben néhány elő nem készített fejleménynek szemtanúi legyünk (Cecíliáról két perc alatt derül ki, hogy volt három férje már és hogy félrelép a nagyherceggel, de ettől ő nem jön pironkodva zavarba, sőt!). Mindegy, az előadás nagy nehezen fél tizenegy körül véget ér. Amit a közönség gyorsan elhalkuló tapsait hallgatva nem sokan bánnak.

A nagy kérdés azonban: hol erősödik fel ez a taps?

Két meghatározó szereplőnél, akiknek munkája, színészi tudása külön kiemelést érdemel. Ha ők nem lennének, az egész Csárdáskirálynőről talán még írni sem kellene, vagy csak a csodás, remekbe szabott, vadonatúj ruhákról, melyek pompája, csillogása szemet, lelket kápráztató. A két színész nem más, mint Kiss Zoltán és Kőrösi Csaba.

Bóni és Miska. Sablonokat húznak magukra, színházi körökben jól ismerteket, mégis újat teremtenek. Ráadásul bent vannak a szerepben. Amint belépnek a színpadra, ők azzá válnak, amit rájuk osztott a rendező. Méltó partnerek, vannak reakcióik, figyelik a történetet, nem csak akkor élesednek színjátszásra, amikor nekik kell valamit mondani, énekelni.

Összegezve: a győri Csárdáskirálynő látványvilága, főleg a ruhák csillagos ötös, a díszlet erős négyest érdemel. A darab pedig csak azok számára élvezetes, akik hangosabban éneklik magukban a népszerű betétdalokat, mint a szereplők. 

Olvasóink írták

  • 2. raffy 2009. október 05. 19:32
    „én még nem láttam,(de meg fogom nézni)de több ismerősöm is látta,és mindenki azt mondta ,hogy szuper volt.fiatal és idősebb is ugyanazon a véleményen volt.”
  • 1. CafeDiva 2009. október 01. 23:48
    „huhh... Valaki, aki látta már darabot, kommentálná a kedvemért?”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Lengyel ünnep

Győr - A lengyel napokat tizedik alkalommal rendezik meg a megyeszékhelyen. Tovább olvasom