Kisalföld logö

2017. 09. 19. kedd - Vilhelmina 12°C | 17°C Még több cikk.

Kivégzések a Csillagban

Ha a vastag falakkal elzárt börtön látványa egy hétköznapi ember számára a torkot fojtogató félelem, akkor a kivégzés a nehezen felfogható és feldolgozható rettegés. Könnyen megérthető: aki egyszer nézőként részese volt egy kivégzési procedúrának, inkább magának őrzi meg emlékeit, mintsem szívesen mesélgetné.
A szegedi Mars téri Csillag börtön zárt udvarán még a nyolcvanas években is állt a bitó Fotó: Schmidt Andrea
Olyan egykori büntetés-végrehajtási tisztet sikerült megkérnem az akasztásos múlt felidézésre, aki csak úgy vállalta a beszélgetést, ha megígérem, neve titokban marad. Amikor viszont e szóbeli megállapodás megköttetett, már érzelmektől mentesen, csupán a tényekre szorítkozva szólt arról, hogyan teltek egy olyan rab utolsó napjai, akit a bíróság kötél általi halálra ítélt.

– A másodfokú, tehát jogerős ítélet kihirdetése után az elítéltet elkülönítettük korábbi környezetétől, új zárkába költözött. A rab mozgásában meglehetősen korlátozott volt, csak kéz- és lábbilincsben hagyhatta el a körletét. És várt reménykedve: a Magyar Népköztársaság Elnöki tanácsa – a ’70-es és a ’80-as években, amikor én is közreműködtem kivégzések előkészítésben, ez a testület gyakorolhatta a kegyelmet – végül életfogytiglanra változtatja büntetését.

Érintés nélkül

A bévés pályafutását már évekkel ezelőtt befejező egykori tiszt elmondta: az elítéltben akkor tudatosult igazán, végleg eldőlt a sorsa, amikor a zárka előtt megjelent a börtön parancsnoka, s őt bíró, ügyész is kísérte. Ilyenkor megerősített őrség sorakozott fel – mondta a nyugdíjas tiszt, s kezembe nyomott egy negyven éve nyomtatott büntetés-végrehajtási szabályzatot. Ebből kiolvashattam: az elítélt a kegyelmi kérvény elutasítása után látogatót még fogadhatott, de „a halálra ítélt és látogatói egymást nem érinthetik, egymásnak semmit nem adhatnak át. A halálraítéltnek – kérelmére – lehetővé kell tenni, hogy végrendelkezzék. A halálraítélt – térítés nélkül – a norma szerinti élelmezésnél jobb élelmezésben részesülhet. Dohányneműt is lehet neki adni."

Jobb koszt és kívánság
Az utolsó akasztás

Szegeden, a Csillag börtön kivégzőudvarán a nyolcvanas években is állítottak fel bitót. Ebben az évtizedben Magyarországon 26 embert végeztek ki, közülük négyen a Csillagban köszöntek el az élettől. Rekettyés Lászlót, akit nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt ítéltek el, 1981-ben akasztották fel. Juhász Istvánt több emberen, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt küldték bitóra 1982-ben. Különösen emlékezetes ügy volt Richter Richárdé, aki több börtönalkalmazottat is megölt a Csillag bútorgyárában véres ámokfutása során. Őt 1985-ben végezték ki. Az utolsó akasztást 1987. szeptember 3-án vezényelték le a Csillagban. Ekkor került kötél Kókai Barnabás nyakára, aki több embert ölt meg – mint az ítéletben fogalmaztak – különös kegyetlenséggel, előre kitervelt módon, nyereségvágyból.  

– Igazán különleges kérésről nem hallottam, mint ahogy rendbontást sem tapasztaltam egyetlen kivégzésen sem. A rab jobb kosztot kapott, mint ami aznap az étrendben szerepelt, de volt közöttük olyan, aki hozzá sem nyúlt az ételhez. Némán teltek el a percek hajnali négy óráig, amikor átvezettük az elítéltet a kivégző udvarba, amit a Csillag Mars téri parancsnoki épületének zárt udvarán alakítottak ki. Itt még egyszer elhangzott, hogy a kegyelmi kérvényt elutasították, a bíró röviden felvázolta, miért is szabták ki az elítéltre a legsúlyosabb büntetést. A megerősített őrség mellett, amelynek én is tagja voltam, az ítéletet hozó bíró, a vádat képviselő ügyész, a jegyzőkönyvvezető, két kirendelt orvos és a börtön parancsnoka vagy helyettese vehetett részt a kivégzésen. Bár nem mértem soha az időt, esküdni mernék, egyetlen alkalommal sem telt el 10-15 másodpercnél több, míg e szavak – „Az elítéltet kivégzésre átadom" – elhangzottak, majd hóhér jelentette: „Az ítéletet végrehajtottam". A halálba küldött szíve egyébként ezt követően még 10-15 percig dobogott, de fájdalmat nem érzett, eszméletét elveszítette az akasztás pillanatában – emlékezett a volt bévés tiszt.

– A feladatra jól kiképzett hóhér és két segédje minden alkalommal Budapestről érkezett. Személyi igazolványukban nem az szerepelt: ítéletvégrehajtó. Az általam ismert egyik hóhér például törzszászlósi rangban szolgált a bévében, és hétköznapokon igazgatási előadóként dolgozott.

Oszlopból akasztófa

A hóhérok sokat gyakorolhatták különleges feladatuk végrehajtását, mert mire az udvaron állók tekintete az egyetlen oszlopból álló akasztófa felé fordulhatott, már az elítélt nyakán is, bokáján is szorult a hurok. Majd egy csiga segítségével kifeszítették a testet, s a fejénél álló hóhér egyetlen mozdulattal elroppantotta a nyakcsigolyáját. Szaddám Huszein esetében – mint a tévében leadott képsorokból következtetni tudtam – más, az úgynevezett a zuhanásos módszert alkalmazták, vagyis az aláhulló test saját súlyával szakította szét a gerincet.

Beszélgetőpartnerem ekkor elhallgatott, én pedig ismét belelapoztam a régen érvényét veszített szabályzatba. Az ebből kilesett szavak különösebb kommentárt aligha igényelnek.

„Ha az orvosok egyöntetűen megállapítják a halál bekövetkezését, jelentik a bírónak. A holttestet a halál bekövetkezése után harminc percig a bitófán kell hagyni, s arról csak újabb orvosi vizsgálat után lehet levenni. A kivégzett holttestét nem szabad a hozzátartozóknak kiadni. A holttestet csak köztemetőben, az ismeretlen holttestek temetésére kijelölt helyen, jeltelen sírban szabad eltemetni.

A temetésen a temetkezési vállalat szükséges dolgozóin és az ellenőrzést végző büntetés-végrehajtási beosztotton kívül más nem vehet részt."

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Él a kiárusítások adta lehetőségekkel?

Tovább olvasom