Kisalföld logö

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 3°C

Húsz évvel ezelőtt robbant fel a Challenger űrrepülőgép

Az amerikai űrkutatási programok több mint négy évtizedes történetében bekövetkezett három tragédiára emlékeznek ezekben a napokban az Egyesült Államokban és az egész világon. Ezek közül a Challenger űrrepülőgép húsz évvel ezelőtti felrobbanása ma is megrázó emlékként él. A tragédia, amelynek okait többféle módon magyarázzák, hosszú időre visszavetette az űrprogramot. De a világűr meghódításának nagyszabású terve mégsem állt le végleg, a fellövések folytatódtak, ugyanúgy, ahogy a Columbia két évvel ezelőtti katasztrófája után.
A Challenger legénysége
„Néha, amikor megpróbáljuk elérni a csillagokat, kezünk és életünk rövidnek bizonyul. De bármi történik, újra össze kell szednünk magunkat, s kinyújtott kezekkel kell elindulnunk a csillagok felé" – ezek a gondolatok, amelyeket Ronald Reagan akkori amerikai elnök mondott a Challenger hétfős legénységének gyászszertartásán, választ adnak arra a kérdésre: ha ilyen veszélyes az űrhajózás, miért nem hagyjuk abba.
Az űrkutatás veszélyeire már a Challenger felrobbanása előtt több baleset figyelmeztette az amerikaiakat – most nem beszélve a rivális Szovjetunióban történt tragédiákról. Tizenkilenc évvel és egy nappal az űrsikló katasztrófája előtt, 1967. január 27-én az Apollo–1 legénységi kabinjában próbakilövés közben elektromos rövidzárlat miatt tűz ütött ki.

Mivel a kabint tiszta oxigénnel árasztották el, a lángok másodpercek alatt elterjedtek, s három űrhajós, Gus Grissom, Roger Chaffee és Ed White bennégett. A fedélzeti ajtót kilencven másodperc alatt lehetett kinyitni, de nekik ennyi idejük sem volt. A baleset okainak kivizsgálása után körülbelül ezer módosítást hajtottak végre a legénységi kabin tervein, hogy az űrhajók megbízhatóbbak legyenek.

Civil a fedélzeten

Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA még ennél is nagyobb kudarcot szenvedett, amikor éppen húsz évvel ezelőtt, 1986. január 28-án a Challenger űrrepülőgép 73 másodperccel a fellövés után felrobbant a levegőben. A fedélzetén utazó hat űrhajós – Francis R. Scobee parancsnok, Michael J. Smith pilóta, Ronald E. McNair, Ellison S. Onizuka és Judith A. Resnik küldetésspecialista, valamint Gregory B. Jarvis teherspecialista –, illetve egy civil, Sharon Christa McAuliffe középiskolai tanárnő meghalt. A tragédia által az emberekben kiváltott sokkot csak fokozta, hogy a helyszínen, a floridai űrközpontnál lévőkön kívül az élő tévéközvetítés révén milliók láthatták a képernyőn, így Magyarországon is, amint a méltóságteljesen fölemelkedő, időnként meg-megrázkódó űrrepülő lángba borul, és néhány pillanat múlva csak a tiszta kék ég marad utána.

A NASA az 1970-es években indította el űrsiklóprogramját. Akkoriban olyan űrjárművek kifejlesztésével kísérleteztek, amelyek újra felhasználhatók. A korábbi űrhajókat ugyanis csak egyszer lehetett feljuttatni az űrbe, aztán többé soha. Az első ilyen űrsikló, a Columbia 1981-ben indult útjára. Egy évvel később követte a Challenger, majd 1983-ban a Discovery és 1985-ben az Atlantis. A Challenger a végzetes nap előtt kilencszer repült sikeresen. A tizedik küldetése is olyan volt, mint a legtöbb korábbi feladat. Az űrsikló némi rakományt szállított, egyebek mellett egy műholdat, valamint egy olyan szabadon repülő modult, amelynek feladata a Halley-üstökös csóvájának vizsgálata volt. Ez az űrutazás annyiban mégis egyedülállónak számított volna, hogy elsőként ült a fedélzeten civil, egy 37 éves tanárnő, akit több mint 11 ezer jelentkezőből választottak ki .

A Columbia

A NASA elsőként megépített, 1981. április 12-én debütált űrsiklója, a Columbia is tragikus véget ért. Amikor 2003. január 16-án felemelkedett a kilövőállásból, a külső üzemanyagtartályt szigetelő hab egy apró darabja letört, és olyan szerencsétlenül zuhant, hogy megsértette az űrrepülő bal szárnyát. A becsapódás lyukat ütött a szárny belépőélén, s emiatt a hajó darabokra esett, amikor február 1-jén a Földre visszatérve beért a légkörbe. A hét asztronauta – Rick Husband, William McCool, Michael Anderson, David Brown, Kalpana Chawla, Laurel Clark és az izraeli Ilan Ramon – meghalt. A sikló üzemanyagtartályát átalakították, s azóta a Discovery már újabb sikeres küldetést teljesített. George Bush elnök viszont a Columbia tragédiája után elhangzott beszédében már arról szólt, hogy a siklóprogramot 2010-re nyugdíjazni kell. A NASA azt követően új űrrepülőrendszert építhetne ki, amellyel a Holdra és a többi bolygóra juthatunk el.

A legénység túlélte?

A tragédiáért mindenki a NASA-t okolta, s talán még ma is legtöbben ezt a szervezetet teszik felelőssé a történtekért. Hivatkoznak a túlfeszített programra, az űrhivatalon belüli szervezetlenségekre, a rutinossá vált és emiatt nem elég alapos munkára. A televíziós felvételeken látható volt az egyik szilárd hordozórakéta rendellenes működése: lángcsóva csapott ki belőle, és szemmel láthatóan rángatott. A hivatalos jelentés szerint az űrsikló felemelkedését segítő egyik szilárd hajtóanyagú rakéta hibás tömítőgyűrűje mellett láng csapott ki, ráadásul olyan helyen, ahol a rakéta a folyékony üzemanyagot szállító tartályhoz volt erősítve. A tűz átégette a tartály falát, és a több ezer tonnányi folyékony hajtóanyag felrobbant, a segédrakéták elszabadultak, a Challenger darabjai az óceánba zuhantak. A NASA felelősei már régóta tudtak a szilárd hajtóanyagú rakéták gyenge pontjairól. A rakétát gyártó cég mérnökei – biztonsági meggondolásokból, s mert a többször is elhalasztott start előtti éjszakán erősen lehűlt a levegő – követelték az indítás leállítását, a NASA azonban figyelmen kívül hagyta az aggályokat, és Reagan elnök is engedélyezte a fellövést.

Napokig tartott, mire a sok tonna roncsot kihalászták az óceánból, de a fedélzeti kabint nem találták, majd csak hetekkel később hozták a felszínre. Pedig voltak olyan vélemények, hogy a legénység túlélte a robbanást, s a NASA súlyosan hibázott, amikor nem a kabint kereste azonnal. A kiemeléséről bemutatott felvételeken is látható, hogy a kabin szinte teljesen ép volt. A zuhanás percei alatt az űrhajósok végig beszélgettek, s a tengerbe csapódáskor valószínűleg elvesztették az eszméletüket. A Challenger fekete dobozának adatait és a tanárnőnél lévő kismagnó által rögzített hangfelvételt nem hozták nyilvánosságra.

A titokzatos merénylők

Ez persze lehetőséget kínált különböző összeesküvés-elméletek kiagyalására. Egyesek úgy spekuláltak, hogy az amerikai vezérkar mindig is szerette volna bebizonyítani Reagan elnöknek, hogy az űrrepülőgép alkalmatlan katonai célokra. A Challenger pusztulásával legalább 70 milliárd dolláros megrendelést kaptak, tíz évre elosztva. Mások az oroszokat sejtették a tragédia hátterében: a Challenger utolsó repülése előtt a Columbia űrrepülőgép ugyanis Moszkva űrből történő bombázását szimulálta, amit az oroszok nyilván meglehetősen zokon vettek. A katasztrófa után mindenesetre látványos enyhülés következett be a két ország viszonyában. Talán a legmerészebb elképzelés szerint valaki egy magánrepülővel követte az űrsiklót, s mielőtt az túl magasra jutott volna, rádió segítségével aktivizálta a Challenger önmegsemmisítő rendszerét, aztán ejtőernyővel kiugrott a gépből az óceánba, ahol már egy tengeralattjáró várt rá. Feltűnés nélkül megtehette, hiszen a mentőhajók a kikötőkben várakoztak.

A Challenger felrobbanása után 1987 közepéig megtiltották az űrrepülőgépek indítását. Bár néhányan a program végét jósolták, mégis feltámadt, és a repülések folytatódtak. A tragédia azonban sokakban maradandó nyomot hagyott, s voltak, akik ezt nyilvánosan is kifejezték. Így szerzett például Ébert Tibor oratóriumot, az Omega együttes pedig Fekete doboz címmel dalt a Challenger emlékére.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Emlék- és teremtorna a Magvassyban

Hétvégén rendezik a győri Magvassy-sportcsarnokban az Alcufer-kupa teremlabdarúgó-tornát. A… Tovább olvasom