Kisalföld logö

2017. 03. 29. szerda - Auguszta 5°C | 21°C Még több cikk.

A lapát mentett, a dózer viszi

Lapáttal szórta le anno a megmentéséért a gyújtóbombákat a vagongyári igazgatási épület tetejéről. Most dózerek jönnek, s a változó világban Pápai Pál jobb híján legfeljebb néhány nosztalgikus könnycseppet tud ejteni...
„ Naponta arra járok, látom, ahogy jönnek a vagongyári dolgozók, végignéznek a területen, mi tűnt el már megint. Beszélgetnek, és sokak könnyezve figyelik, ahogy a dózerek nyomán átalakul a terület..."

Id. Pápai Pál siet hozzátenni: hát igen, változik a világ, az idejétmúltat felváltja a korszerű, ez a világ rendje, ezt hetvenhat évesen is el kell ismerni. De legalább az emlékezés engedtessék meg az embernek...

Pápai Pál 1941-ben, tizenhárom éves gyerekként került a vagongyárba, merthogy családi okok miatt akkor nem tudott tovább tanulni, inasként.
– Akkor – mondja – a most nemrégiben lebontott épület volt az ország legkorszerűbb tanműhelye Lóránt Gyula főnökségével.

A tanműhely vezetője Czuppon Dezső volt, több száz jó szakmunkás került ki a keze alól, akiknek a többsége később valamilyen vezető lett. Az első évben általánoslakatos-szakmát tanultunk, másodiktól lehetett szakosodni, akkor a repülőmotor-szerelést választottam. Aztán a háború után ennek már nálunk nem volt létjogosultsága, így lettem öntödei munkakészítő, de maradtam vagongyári a nyugdíjazásomig...
A regénybe való történetek közül maradjunk most az aktualitásnál, az igazgatási irodaépületnél.

Mindig a gyár agya

– Itt volt mindig a gyár „agya", például a személyzetis Bartalos Tibor, aki engem is felvett, a műszaki hivatalok, a pénztár, a nyilvántartás, az orvosi rendelő és persze a katonai parancsnokság is...
– Emlékszem, amikor 1944. április 3-án a csepeli repülőgépgyárat bombatámadás érte, a vagongyári igazgató, Pattantyús-Ábrahám éppen ott volt. Pár nap múlva, amikor hazatért, én éppen futárszolgálatot teljesítettem, ugyanis önkéntes légós voltam, fiatal korom miatt az ilyesmi jutott rám.

Miért voltam önkéntes? Inasként öt pengőt kaptam hetenként, légósként tíz pengőt. Szóval mikor Pattantyús hazajött, futárként be kellett hívnom a gyári vezetőket megbeszélésre a lakásaikból. Ott voltak a magyar és a német katonai parancsnokság képviselői is. Pattantyús azt kérte, légitámadás esetén a vagongyári dolgozók a portákon keresztül elhagyhassák a gyárat. Ezt a katonai parancsnokság nem engedélyezte, menekülni később csak a Duna felé lehetett...

Nem így gondolták...

– Az április 13-i bombatámadásnál megfigyelőszolgálatban voltunk az igazgatósági épület tetején, fiatal társam Polgár Lajos, az idősebb pedig, aki mellé beosztottak, Tönköly Lajos volt. Amikor a légoltalmi figyelésre kiképeztek bennünket, azt mondták: kurblizzuk a telefont, jelentsük, ha jön egy repülő és ledob egy bombát mondjuk az autó–2 kapuja elé. Ezzel szemben azon a napon fél tizenkettőkor elsötétült az ég a repülőktől és kezdődött az elképzelhetetlen, Pannonhalma, majd a reptér és a Duna felől...

– Ma is azt mondom, ezekben a percekben mi ott hárman, fenn a tetőn szinte az eszünknél se voltunk. Ami megmaradt bennem, hogy az ott lévő edényből csak iszom, iszom a vizet...

– Különös módon az igazgatósági épületet, amelynek a tetején álltunk, nem érte – akárcsak a szomszédos víztornyot – egyetlen robbanó bomba se. Bőven potyogtak viszont az igazából kicsi, hatszögletű gyújtóbombák, amelyek nem robbantak, hanem izzásukkal, gyújtó- hatásukkal kellett kárt okozniuk. Ilyenekből vagy tizenöt-tizenhat sistergett, égett a tetőn, de az kaviccsal volt borítva, így baj nélkül szó szerint lelapátoltuk a gyújtókat, az épületnek semmi baja sem lett...

Csak a jövő feledhető

A fiatal Pápai Pált aztán mint repülőmotor-szerelőt Németországig vitte a háború, és élete attól kezdve sem volt egyhangú a most következő hetvenhatodik születésnapig – de az már más történet. Most „csak" egy épületről van szó, a vagongyár igazgatási épületéről – amelyhez évtizedekig köze volt minden győrinek. Valamikor úgy mondták: nincs győri, akinek valakije ne dolgozott volna, ne dolgozna most vagy a jövőben a vagongyárban.

A gyárnak ugyan e terület lebontásával nincs vége, de sokak szerint már sose lesz az, ami volt. Első beszélgetésünkkor Pápai Pál még azt mondta, ha annak idején tudják, mit hoz a jövő, lehet, hogy nem kockáztatják életüket... Később aztán hozzátette: dehogynem! A vagongyár az mindig vagongyár marad...

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Indul a mobilos parkolás

Az autósok kényelmét növelő, Budapesten 12000 parkolóhelyén nagy sikert arató… Tovább olvasom