Stieg Larsson: A tetovált lány

Azon kevés Tetovált lány rajongók közé tartozom, akik úgy kezdtek hozzá a történet megismeréséhez, hogy nem voltak tudatában a könyv nagydobra vert sikerességének. Pár éve láttam a filmet - természetesen a svéd változatot -, igazán nagyon tetszett, s akartam a regényt is. Mihelyt kiderült, hogy ez egy trilógia első része, akartam a többit is. Ilyen egyszerű. Nem túl szimpatikus az Animus kiadó részéről, hogy ennyire kidíszítette a könyv borítóját mindenféle szenzációhajhász és figyelemfelkeltő szöveggel, de ez aligha érdekli mindazokat, akik tudják, milyen izgalmas krimit tartanak a kezükben.

Ha akad olvasóim szűkös táborában olyan, aki még a könyvet se olvasta és a filmet se látta, semmiképp ne a filmmel kezdje. Tudom, természetes dolog, de A tetovált lány esetében ez különösen nagy hiba lehet. Egy roppant izgalmas történetről van szó, ami valódi élményt nyújthat, ha nem ismerjük előre a filmben kissé leegyszerűsített sztorit. A regény világszintű sikere szerény véleményem szerint a női főszereplő személyiségében keresendő. Lisbeth Salander egy, a férfiak világában férfiak nélkül is boldoguló női karakter, aki a maga módján roppant kemény, bátor és határozott személyiség bármilyen élethelyzetben. Ilyen előzmények után a könyv persze komoly társadalomkritikát fogalmaz meg, de ne ugorjunk ennyire előre.

A sztori magva alapvetően a Vanger-család története, amelynek különös rejtélyeit egy oknyomozó újságírónak kell megfejteni. Mikael Blomkvist, a Millennium folyóirat újságírója Henrik Vanger kérésének eleget téve költözik a Hedeby-szigetre, hogy közel egy éven át próbálja feltárni egy mondvacsinált gyilkosság titkait. Ezzel párhuzamosan egy jó hírű magánnyomozó-iroda alkalmazottjaként, Lisbeth Salander a Millennium szerkesztője után kutakodik, s legrejtettebb személyes ügyeit is feltárja megbízója előtt.  Az újságíró férfi és a hacker magánnyomozó, tetovált lány sorsa izgalmasan fonódik egybe, olyannyira, hogy megemelem kalapom az előtt, aki kitalálja a történet végét. Ez tipikusan az a könyv, amelyben végig találgathatunk, elképzelhetjük az összes szereplőt gyilkosként, a meglepetés mégsem marad el. Becsülendő az is, hogy miután a rejtély megoldódik, nem találjuk szembe magunkat a nagybetűs VÉGE felirattal, hanem a gyomorforgató bűntény után, van még egy másik megoldandó probléma is.

Ha a filmet láttad először, akkor is tartogat a regény meglepetést bőven. Különös módon a filmbeli lezárás hihetőbbre sikerült, mint a könyvbéli befejezés, bár mindkettő helyénvaló a maga módján.  Egy filmet csattanósan, gyorsan illik lezárni, hogy hatásos legyen, egy könyvben ez összecsapottnak tűnhet, Stieg Larsson pedig nem siette el a dolgokat. Mondjuk ki, intelligens krimi ez, aprólékosan kidolgozott részletekkel. Érezhető, mennyire átgondolt történet akart lenni, ám a szerző hirtelen elhunytával kissé sután sikerült, csupán egy trilógiára való írás született az elképzelésből. Biztos vagyok benne, hogy a Millennium trilógia kedvelői mind felkiáltottak már bánatukban, hogy miért nem élt még Stieg Larsson legalább 20 évet?

A fordítással és a szerkesztéssel sok gondom akadt, s a nem túl gyakori, de zavaró helyesírási hibák is csalódásként értek. Péteri Vanda fordító és Gábor Anikó szerkesztő elsiette a munkát, bizonyára a nagy külföldi sikert minél előbb Magyarországra is el akarták hozni, mert ilyen mondatokat találunk benne, mint: „Négy nappal a Stockholmba érkezésünk után, a Millennium képszerkesztője, Christer Malm jelentkezett Mikael váratlanul telefonján.”

A konklúziót vonja le helyettem a következő idézet: „Tudom. Ez a történet bemászik az ember bőre alá, s nem hagyja többé nyugton. Velem is ez történt!” Következményelemzés: REMEK.