Köln titkai

Mielőtt bárki félreértene, a város lenyűgöző, ismét ezerrel forgattam a szemeimet, lassan már a szemgolyóimnak is izomláza lesz. Ráadásul minden kirándulás alkalmával kapunk egy-egy igen segítőkész vezetőt, aki többé-kevésbé érthetően navigál minket.

Német médiabirodalom

A gond csak az, hogy amikor egy-egy rádióállomásra vagy médiaközpontba megyünk, sokszor úgy mutogatnak bennünket, mint a csimpánzokat az állatkertben. Mi meg várjuk, mikor kapjuk meg a ZOO-csemegét. Természetesen sohasem marad el a jutalomfalat, leginkább értékes információkat falatozunk. Ma például a WDR központban voltunk, ami a Nyugat-német Médiaközpont (bár ez a kifejezés nem teljesen helytálló, de csak így tudom magyarra fordítani, sorry). Mint megtudtam, a Nyugat-németként elnevezett mini Hollywood nemhogy Németországot, de az egész világot lefedi Franciaországtól kezdve Nagy-Britannián keresztül az USA-ig, mindenhol. Állításuk szerint olyannyira kiterjedt, hogy nemhogy az Al-Jazirán, de a BBC-n is túltesz, mind eszközök, technikai felszereltség, mind vállalati struktúra tekintetében. Ezért aztán ők maguk szerényen csak a német Hollywoodnak nevezik magukat. Például egy egészen monumentális épületük van, külön az archívumoknak, illetve az archiválásnak, valamint egy, külön a rádióállomásoknak (ha jól emlékszem, több, mint tíz rádiónak van itt a főközpontja). Bár tudtam, hogy a német médiába hatalmas összegeket fektetnek, de sohasem gondoltam volna, hogy arányaiban többet, mint az angolok vagy az amerikaiak. A legkisebb tv-stúdióban például 16 olyan kamera van, melyeknek egyenkénti árából egy középkategóriás autót lehetne venni. Persze az anyagi jólét mellett nem feledkeznek meg a szórakoztatásról sem, a WDR főépületének bejáratára hatalmas egérke van ragasztva, a még ma is óriási népszerűségnek örvendő kabalafigura egykor a legnézettebb német mese volt. És azoknak is kedveznek, akik emlékül szeretnének hazavinni a cincogó mesefigurából, az alagsorban ugyanis egy MouseShop található, tele apró játékokkal, kiegészítőkkel.

A Dómban

A nap legszebb része az volt, amikor a világ harmadik legmagasabb templomát látogathattuk meg. A kölni Dóm egyszerűen fantasztikus, és nem is kell mélyen vallásosnak lenni ahhoz, hogy tátott szájjal szemléljük. A története sem mindennapi, a második világháború alatt, ha jól tudom, több mint tíz bombatalálat érte. Ami ennél is érdekesebb, hogy a 70-es években 3 betörő értékes kincseket lopott el az építményből, ám az alvilág közbeavatkozásával sikerült őket elfogni. Ha nálunk is így működne a szervezett bűnözés, azt hiszem, nem lenne gondunk holmi sírrongálókkal, és szoborkárosítókkal.

Magyar színész

A kedd legmeghatóbb pillanata az volt, hogy 8 nap után először beszélhettem élőben egy honfitársammal. A mókás az egészben az, hogy egyik örmény kolléganőm hívta fel a figyelmemet, hogy az egyik szobrot imitáló utcai színész magyar származású, és megkérte őt, hogy ne beszéljen neki németül, mert úgysem értené. Mindez még azelőtt zajlott, hogy elmentünk volna várost nézni, és már rég eljöttünk a Dóm elől, mikor a kollegina mondta, hogy az imént egy magyar színésszel fényképezkedett. Én meg egész városnézés alatt abban reménykedtem, hogy ott lesz, mikor mi a Dómba megyünk. Szerencsém volt, valószínűleg a hideg miatt nem tudta szobor lábait mozgatni. Úgyhogy gyorsan visszafutottam hozzá, és lecsekkoltam. Sajnos kevés időm volt, úgyhogy azon kívül, hogy Miskolcról jött, semmit nem tudtam meg róla. Így most csak reménykedhetek, hogy az elkövetkező néhány hétben lesz meg időm echte ungárisokkal beszélgetni.