Élet a vasfüggöny mögött - A rendszerváltás előtti időket idézzük fel

Az 1989. augusztus 19-i sopronpusztai Páneurópai Pikniket minden túlzás nélkül történelmi jelentőségű eseményként tartják számon. A piknik világraszóló mozzanata, a keletnémetek határáttörése hozzájárult Európa és a két Németország újraegyesítéséhez. Az emberek szabadságvágya a vasfüggönynél is erősebbnek bizonyult.

Cikksorozatunk első megszólalója Kostevc Ernő, egy közúti építővállalat nyugdíjas művezetője, aki a magyar–osztrák határtól alig néhány kilométerre fekvő Görbehalom híres harmonikása.

„Az oroszok dobtak le"

– Görbehalmon 1945. április 2-án láttam meg a napvilágot, s nagymamám mindig mondta: engem az oroszok dobtak le a repülőről, mert még ők sem bírtak velem. A személyi igazolványomban születési helyként először Görbehalom, majd amikor közigazgatásilag Sopronhoz csatoltak bennünket, Sopron szerepelt. De korábban volt, amikor Ágfalvához is tartoztunk – mesélte Kostevc Ernő, aki szerint már ez is jelzi, milyen hétköznapi bonyodalmakkal járt görbehalminak lenni. Ráadásul Brennbergbánya és Görbehalom között húzódott az úgynevezett műszaki zár, ami elektronikus jelzőrendszerrel ellátott drótkerítésből állt.

Kostevc Ernő

Állandóan igazoltatták

– Nagyon bosszantott bennünket ez a helyzet, hiszen képzelje el, ha a tőlünk két kilométerre lévő Brennbergbányára mentünk – márpedig ott volt a posta, az iskola, az óvoda, feleségem is az IKV ottani kirendeltségén dolgozott –, akkor igazolványt kellett felmutatnunk az ellenőrzési pontokon. Engem az is borzasztóan idegesített, hogy a határőr sorkatonák állandóan igazoltattak, pedig látásból már ismertek. Szégyenletes és megalázó volt ez a drótkerítés, mert minden esetben át kellett éreznem, hogy nem vagyok szabad állampolgár, pedig semmi rosszat nem követtem el. De jól emlékszem a műszaki zár létrehozását megelőző időszakra is. Arra, hogy az iskolai tanítási órákat havi egy-két alkalommal száguldó mentőautó szirénázása zavarta meg. Akkor még aknák is őrizték a határt, s többen megpróbálkoztak Ausztriába szökni, kevés sikerrel: egy óvatlan lépés, s az akna robbant. Ilyenkor a határőrség mentője vonult ki a helyszínre. Aki életben maradt, az hét hónapot, vagy épp hét év börtönt kapott. Utóbbiak voltak a visszaesők, akik akár életük árán is a szabad világba szerettek volna eljutni.

Kirobbantották a fatuskókat a földből

– A műszaki zárat a magyar–osztrák határszakaszon a hatvanas években építették ki, miután felszedték az aknákat. Az előkészületek Görbehalom tájékán iszonyatos pusztítással jártak. A nyomvonalon fatuskókat robbantottak ki a földből, amely megrengette a közeli házakat. Ilyenkor a kisfiunk, Péter mindig rettenetesen megijedt, a dunyha alá bújtattuk megnyugtatásul. Amikor híre ment, nincsenek már aknák, ismét többen próbálkoztak átjutni a határon. Viszont ha hozzáértek a drótkerítéshez, az bejelzett a legközelebbi őrsön. Nem volt olyan ember Görbehalmon és Brennbergbányán, aki ne sóhajtott volna fel, amikor lebontották a vasfüggönyt – emlékezett Kostevc Ernő, aki búcsúzóul elmondott egy nagyon jellemző történetet.

A görbehalmiak és a brennbergbányaiak minden olyan lépésnek örültek, amely enyhített az elzártságukon. Az archív felvételen aknamentesítés látható.

Nem kapott magyarázatot

A hetvenes években munkahelyén konzultációs napot szerveztek a megye állami, rendőrségi és határőrségi vezetőinek részvételével. A fórum végén biztatták az embereket, kérdezzenek. – Mi célból teljesítenek szolgálatot a határon a magyar határőrök? – vetette fel Kostevc Ernő. – Hát azért, mert őrzik a kapitalisták által irigyelt szocialista vívmányainkat. – De ha a kapitalistáktól féltjük az országot, akkor a határőröknek a puskája miért nem a Nyugat, és miért az ország belseje felé irányul? Erre a kérdésére egészen a rendszerváltásig nem kapott kielégítő magyarázatot. Utána pedig – már nem is volt rá szükség...