Ide nekünk az Oscart!

Ahogy a Zöld könyvben meg van írva

Az első választás mi is lehetne más, mint Peter Farrelly nagyon amerikai mozija. A legjobb film 1962-ben játszódik. Kennedy regnálásának évében járunk. Amerika erősen megosztott. A dinamikus megújulás ambíciója találkozik a begyepesedett konzervativizmussal. Tervezik a holdra szállást, de még külön szabályok vonatkoznak a déli államokban az afroamerikaiakra. Ebbe a világba autózik bele dr. Don Shirley, egy született tehetséggel megáldott klasszikus zongorista, aki ráadásul fekete (Sztravinszkij szerint, aki hallotta őt, mert létező személyről van szó, virtuozitása az istenekével vetekedett). A pszichológiában és művészetekben is doktori címmel rendelkező hősünket azonban különös ambíció fűti. Mert szerinte zseninek lenni nem elég, bátorság is kell ahhoz, ha valaki az emberi előítéleteken és negatív beidegződéseken változtatni akar. Ezért vállalja el a turnét délen, ismerve annak minden kockázatát is. A biztonság kedvéért azért felfogad egy olasz amerikai kidobóembert sofőrnek és problémamegoldónak, mert gond az biztos lesz bőven. Tony szerényen PR-szakembernek nevezi magát a meghallgatáson. (Viggo Mortensen és Mahershala Ali is ott volt a jelöltek között az alakításért, bár szobrot nem kaptak.) 

A Carnegie Hall bejáratánál, az induló déli turné előtt a producerek adnak is Tonynak, a sofőrnek egy Zöld könyvet, amiben a konfliktusmentes vakációzás fontos tudnivalóit ismertetik feketék számára. Tony az a fickó, aki csak az elnök barátjának mondására emlékszik, persze arra is rosszul: „Ne azt kérdezd, mit tehetsz a hazáért, hanem azt, mit tehetsz magadért." De Anthony Vallelonga idővel kezdi árnyaltabban látni a világot. Kiderül például, hogy Shirley az előző évben kétszer is koncertezett a Fehér Házban, mikor pedig a rendőrök beviszik őket, pár órán belül kint vannak, mert a „doki" telefonált egy ismerős ügyvédjének. Az illetőt Bobby Kennedynek hívták. 

Brian Hayes Currie, Peter Farrelly és Nick Vallelonga, a Zöld könyv című film forgatókönyvéért vehették át az elismerést. Fotó:MTI/AP/Invision/Chris Pizzello

Mert ez a magányos, esténként egyedül iszogató zongorista a zenén kívül egy dologhoz nagyon ért: az érzelmekhez. Remek jelenet például, mikor megtanítja a PR-szakembert, hogy kell szerelmes levelet írni a feleségének. Vagy amikor elmagyarázza neki, komolyabb célok is vannak az életben, mint hogy a járdán térdelve elnyerje a többi sofőr pénzét kockajátékban. A Little Italyban, ahol ő felnőtt New Yorkban, mindenki csak a pofonból ért, de lassan belátja, méltósággal lehet igazán elegánsan győzni. A végén van egy remek jelenet ennek érzékeltetésére. Mikor ott hagynak egy karácsonyi partit, ez lett volna az utolsó fellépés, mert a rendezők nem tesznek engedményt, hogy ott vacsorázhasson a „doki" azok közt, akik az ő fellépésére várnak. Betérnek egy lepusztult bárba. A pincérnő furcsállja a zongorista frakkos eleganciáját, s Tony a világ legjobb zongoristájaként mutatja be. A lány ránevet, fogalma nincs, kivel van dolga, és a színpad felé int: „Ne beszélj róla. Mutasd meg!" Don Shirley pedig kisétál a lepukkant zongorához, az ott hagyott whiskyvel teli poharat leveszi a billentyűkről, és elkezd játszani. És pillanatokon belül néma csend lesz. Nincs ebben a filmben semmi filmes bravúr, de arról meggyőz minket, nézőket, hogy bátran kezdjünk új életet, mert sohasem késő. Hátha egy szobor ránk is vár.

Idegháború

Folytassuk egy velejéig európai filmmel! Ami ráadásul nem nyert semmit. Bár ezt lehetett sejteni, mert Paweł Pawlikowski 2015-ben már megkapta a szobrot. De nem lehet kihagyni, ha valaki utólag látni akarja a fontos filmeket. Mert mozijai bizonyítják, a film ma is művészet tud lenni. Az ő szintjén. Tarr Béla egy kurzuson már régen megmondta: nem érdekes forgatókönyvet kell írni, érdekessé a filmet az teszi, hogyan látod a világot. 

Ha retrospektív vetítésre is vállalkozik valaki, kezdje a Titkok Párizsban megnézésével. Egy apa érkezik a városba, aki volt felesége és lánya segítségével akar újra talpra állni. Anti-Midas. Amihez ér, tönkre fogja tenni. Ha valaki kihagyta volna, folytassa az Idával. Ez kapott Oscart. Egy árvaházból a rendházba került, nővéri esküre készülő lány története. Elküldik nagynénjéhez a ceremónia előtt, akiről kiderül, egy zsidó származású komisszár volt a diktatúra idején. Nagyhatalmú bíró, életek és halál ura. Mikor Idával találkozik, már csak egy kiégett és nimfomániás nő. Aki annak idején nem vállalta testvére lányának felnevelését, de most elmennek együtt, hogy kiderítsék, mi is történt velük anno. Ida szüleit azok a lengyelek ölték meg, akik most a házukban élnek. (Hasonló témát dolgoz fel Török Ferenc kiváló filmje az 1945). Nagyon közép-európai történet ez. Megrázó is hallgatni a végén a lány fohászkodását: „Bocsáss meg az ellened vétkezőknek".

Az idei jelölt egy igazi filmes csemege: a Hidegháború (Cold War). Most is fekete-fehérben forgatta, nagyon szuggesztív beállításokkal dolgozik. Az elején például van egy jelenet, mikor a régi kastélyba érkező ifjú zenészeknek szónokol egy aparátcsik az elhivatottságról. Egy tehén álldogál a háttérben, figyel, aztán elbődül, és elsétál. Értjük. A film egyébként a végzetes vonzerőről szól. A megmérgező és pusztító kapcsolatról, amitől nem lehet mégsem szabadulni. A férfi egy népdalgyűjtő, zenész a diktatúrában. A lánynak remek hangja van, ezért hozták ki a börtönből, ahova apja meggyilkolása miatt került. Feltételesen van szabadlábon, így persze kiszolgáltatott „jótevőinek". És találkoznak. Pawlikowski női szereplőiben mindig van valami Médeia megszállottságából. A lány cserben hagyja, elárulja a férfit, de mégis hiányérzete van nélküle. Aki közben Párizsba szökött, jazz-zenész, egy ideig próbálnak megint együtt élni, de a lány visszatér Lengyelországba, ahol évekkel később ismét összetalálkoznak.

A lezárás zseniális: érkeznek egy busszal (Hitchcock Észak-Északnyugatának híres jelenetére emlékeztet), bemennek egy romos kápolnába, ahol örök hűséget fogadnak egymásnak utoljára. Pirulák sora az oltáron, amin megosztoznak, lenyelik, és kint egy padon ülve várják a halált. A nő kézen fogja a férfit magyar fülnek „Nagy László-s" javaslattal: „Menjünk át a túlsó partra, onnan szebb a kilátás."

Epilógus. Van valami félelmetes és hátborzongató abban, ahogy Pawlikowski párhuzamba állítja az 50-es évek diktatúráját a mával. A többnyire Londonban élő rendező így beszélt erről egy lengyel lapnak: „Ma is valamiféle totalitárius rendszer felé suhanunk, és egyes országokban megint megpróbálják meghatározni, kizárólag hogyan szabad a történelemről beszélni. A filmben a pártfunkcionárius a marxista-leninista nyelvezetet használja, hogy előrelendítse a karrierjét, ma ugyanerre a hazafias nyelvezetet használják az emberek. A kettő mögött ugyanaz a gondolkodásmód áll."

A tehénnek újra mennie kell?

Apropó, Cuaron!

Nagyot tarolt a Roma, a legjobb idegen nyelvű film Oscarját nyerte, a legjobb rendező és operatőr szobra is Cuaroné. Filmje ékes példája annak, hogy a kultúrák a maguk képére tudják formálni a filmet. Csak ezek ritkán jutnak el hozzánk. Aki látott már Indiában mozit (hollywoodi mértékben zajlik a gyártás) vagy az araboknál, tudja, miről beszélek. Mi Európában kivételezett helyzetben vagyunk, mert az amerikai iskola francia, német forrásait is ismerjük. Cuaron ennek a „harmadik világi" mozinak a reprezentánsa. Komótos, életképekkel pepecselő, eposzosan ismételgető.

Mikor a beszámolót elkezdtem, még nem tudtam, hogy Javier Bardem spanyolul mondott köszöntőjében ez hangzik majd el:

„Nincs az a határ vagy fal, ami útját állja a tehetségnek."

Mert miről mesél a rendező? 

Arról, hogy a XXI. század a Falak százada lesz lassan. Épülnek országok között Trump módszerével, országon belül (jó példa erre Izrael), de kultúrák között is (a tengerparti strandokat őrök védik a helyiektől, azokat a nyugati turistáknak építették). Van, ahol virtuális fal is elég. Ki nem látott még ismerőséről fotót a monacói jachtkikötőben feszítve vagy a kaszinó előtt (ahol legfeljebb az aznapi vacsora árát kockáztathatta meg)?

Rami Malek, Olivia Colman, Regina King és Mahershala Ali a díjakkal a kezükben. Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent

Cuaron erről a „falasításról" beszél. Túl hosszú ez a film? Igen. Lassú? Egyértelmű. De a cím is az európai filmes neorealizmus, a válságból született zsenik előtt tiszteleg. Nagyon erős és ütős képek és jelenetek érzékeltetik a Falak századának életérzését. Ha valaki rászán ennyi időt (vagy időnként belegyorsít a technika segítségével) briliáns képi megfogalmazásokra bukkanhat. 

Mondjak példát? A felső középosztálybeli család előkelőnek számít a mexikói környezetben. Tessék megnézni a hatalmas Ford Galaxie behajtási kísérleteit a szűk kapualjba! A kultúrák találkozásának képi szimbóluma. Ahogy a cselédlányukat elcsábító fiú öntelt testépítő tánca is. Ilyen az Eper és vér képsorait idéző diáktüntetés felvétele. Vagy a kórház orvosainak hősies küzdelme a lány koraszülött gyermekéért.

A tengerparti jelenet olyan kompozíció a végén, mint egy templomi festmény a Golgotáról. Családok dacos összekapaszkodása a széthullás előtt. Mert Mexikóvárosban is követhetnék a méltatlankodó szkopjeiek példáját, akik úgy tiltakoztak a családtagok elvándorlása ellen, hogy egy-egy pár cipőjüket kitették a város sugárútjára.