Bűnhődni fog a húgom gyilkosa - Interjú Judit testvérével

– Mikor dobogott jobban a szíve: az első vagy a másodfokú ítélethirdetéskor? 

– A másodiknál. 

– Felkészült arra is, hogy felmentik és a szemük előtt kisétál egykori sógora, aki húga megölése miatt állt a bíróság előtt? Az azt  jelentette volna, hogy nincs gyilkos.   

–  Az első fok volt inkább a felkavaróbb, akkor meglepődtem, s ez az érzés mindent felülírt. Nem magán az  ítéleten döbbentem meg, hanem az indokláson, amikor a bíró tulajdonképpen megvádolt engem is egy gyilkossággal... 

– Itt álljunk meg, mert az olvasó ezt nem hiszem, hogy  érti. Az elsőfokú bíróság szóbeli indoklásában az szerepelt, hogy a zseli réten  talált maradványok és az ön által a rendőrségnek beszolgáltatott DNS-minták (fésűből hajszáldarab, női borotva) valóban azonosak, de azok átadása-átvétele nem volt szabályszerű, így a mintákról nem mondható ki egyértelműen, hogy  Juditéi. Ha viszont másé, akkor ön  egy másik ember maradványaihoz szolgáltatott egyező mintát, 

vagyis az illető gyilkosa is lehet...

  – Amikor én ezeket az eszközöket odaadtam a rendőrségnek, még csak eltűnés miatt nyomoztak – közigazgatási eljárásban –, szó sem volt gyilkosságról. Ezért mondta ki a másodfok, hogy semmilyen szabálytalanság, szakszerűtlenség nem  volt az átadás-átvételkor. Azt, hogy a büntetőeljárásban aztán a rendőrség miként papírozta ezt le, már nem tudom. Adminisztratív hibák belecsúszhattak. A bíró első fokon  áttételesen valóban megvádolt egy gyilkossággal, mert én szolgáltattam olyan DNS-mintákat, amelyek egy ember maradványaival gyakorlatilag egyeznek. Ha az nem a húgomé, akkor valakié, akihez közöm van.

 A kéztörés jelent valamit

– Hát akkor én megkérdezem: ön megölt valakit? 

– Nyilvánvalóan nem. 

 – Mostanra jogilag kikupálta már magát annyira, hogy ha mindez most történne, semmi olyan hibát nem hagyna elkövetni, amibe a védelem vagy a bíróság belekapaszkodhat?

 – A kezdetek kezdetétől próbáltam segíteni a nyomozást. Lehet, hogy sok ilyen filmet nézek, de például rögtön beugrott, hogy a telefonok cellainformációit ilyenkor megnézik; s rögtön szóltam, amikor értesültem arról, hogy  a vádlott keze megsérült... 

     – Ez volt az a pont, amikortól biztosra vette, hogy Judit gyilkosa nem lehet más, mint N. János? 

– Abban biztos voltam, hogy az eltűnés és a kéztörés között összefüggés van.

  – De miért ne lehetne csirkepucolás közben eltörni egy kézujjat, ahogy a vádlott is mondja? 

– Persze, májusban is el lehet csúszni a jégen... Nagyon komolyan mondom, hogy akkor, az elején, az agyam legtávolabbi részében sem fordult meg, hogy gyilkosság történt. Talán „csak" elrabolta vagy valamit csinált Judittal, de ezt nem. 

 – Ön szerint sem egy gyilkos alkat N. János? 

– Mivel már bántalmazta a testvéremet, mielőtt Judit elköltözött volna otthonról; s azt is tudtam, hogy az édesanyja halála után nem maradt senki, aki a viselkedését kordában tudta volna tartani, így nem csodálkozom, hogy a meglévő személyiségjegyek felerősödtek benne. 

  – A rendőrség egyébként hallgatott önre, megfogadta a tanácsait? Vagy azt érezte, hogy a hátuk közepére kívánják ezt az okoskodó hozzátartozót? 

– Amikor erősködtem, hogy a kéztörés igenis jelent valamit, úgy tudom, léptek. A sima eltűnésnél tehát az elején picivel többet tettek. De hogy  miért nem mentek ezen a vonalon kicsit tovább, nem tudom. A letartóztatás után is próbáltam elmondani, hogy ezzel az emberrel miként lehet beszélni, hogyan lehet kizökkenteni a látszólagos nyugalmából. De úgy tudom, a szokásos sablon nyomozási protokoll szerint jártak el nála, tehát ebben már nem hallgattak rám.  

– Az a tény, hogy N. János enynyire konzekvensen tagadott, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve, egy pillanatra sem bizonytalanította el, hogy hátha mégsem a volt sógora a tettes? 

  – Nem. 

 – S azt el tudja elképzelni, hogy egyszer mégis beszélni fog, s beismeri a gyilkosságot? 

– Abban biztos vagyok,  hogy aki vagy akik ezt a szörnyűséget elkövették, azok elnyerik az isteni gondviselés során a méltó büntetésüket. Hogy ez úgy történik-e, hogy közben feketén-fehéren, jogi szempontból is kiderül az igazság, már nem tudom. De ebben is bízom. Lényegesen egyszerűbb lenne, nem is feltétlenül nekem, hanem az édesanyámnak és az édesapámnak. 

   És ha jelentkezik más? 

– Ha már náluk tartunk, őket életben tartja az a tudat, hogy  látni akarják, amint lányuk gyilkosáról kimondja az igazságszolgáltatás, hogy ő volt, s ezért az illető – lesz az bárki – börtönbe vonul? 

– Igen, biztosan. Nem állítom, hogy mindaz, ami történt, nem viselte meg őket, legfőképp nem az édesanyámat,  ha egyáltalán valamire „büszke" vagyok, az az, hogy rájuk is vigyázni tudtam a legnehezebb hetekben, hónapokban.    

– Azt el tudná fogadni, ha egyszer csak feltűnne egy másik személy – láttunk ilyet a debreceni Balla Irma-gyilkosságnál  –, aki végül beismeri, hogy ő a gyilkos és nem N. János? 

  – Ha ilyen történne, akkor is koherens válaszokat kellene adnia Judit férjének azokra a dolgokra, amelyeket azokban a napokban követett el. Ennek hiányában vagyunk, nem beszélve az egymásnak ellentmondó, korábbi vallomásairól. Ha én ártatlan vagyok, akkor elsőre is meg tudom mondani egy-két nap távlatából, hogy voltam-e boltban, s mit vettem... És nem tagadom meg a hazugságvizsgálatot. Ezek egyértelművé teszik számomra, hogy nem lesz más, aki előkerül a semmiből, s azt mondja, ő ölte meg a húgomat.

– Az elmúlt három év mit üzen önnek, önöknek: csalódtak a jogrendszerben, abban, amit ma igazságszolgáltatásnak nevezünk?

    – A másodfokú ítélet bírói indoklása visszaadta  számomra a hitet; azt éreztem közben, hogy nem vagyok egyedül azokkal a kérdőjelekkel, amelyeket megfogalmaztam. Ez  nem jelenti feltétlenül azt, hogy ha ezeket a kérdőjeleket eltüntetjük, meglesz a megoldás is. De szerintem igen, s akkor a jog- és az igazságszolgáltatás találkozik egymással. 

– Ezt a kérdést csak annak tudom feltenni, aki ilyet már átélt: mi a nehezebb, a bizonytalanság, hogy az eltűnt családtag vajon él-e még, vagy az, amikor visszavonhatatlanná válik, hogy nem?

  – A bizonytalanságot viseli el a legnehezebben ez emberi elme, bármiféle bizonyosság biztosan jobb ennél. Ebben az ügyben, nagyjából egy héttel a történtek után, már lehetett sejteni, mi történt. Hallottam, hogy találtak valamit, a falu beszélt erről. Az, hogy Judit a lánya fontos iskolai eseményére nem ment el, amit pedig ki nem hagyott volna, szóval ezek felkészítettek arra, amit aztán ki is mondtak.

Kovács Szilárd és édesanyja a másodfokú tárgyaláson, Győrben. Fotó: H. Baranyai Edina

   Ne lássa holtan Juditot

 – A darabolás körülményeit is elképzelte, végiggondolta? 

 – Igen. De nem engedtem, hogy az elmém elkezdjen teóriákat gyártani. „Robotpilóta" módba kapcsoltam, intéztem a dolgokat,  szerencsére nem maradt időm másra. Arra emlékszem, hogy talán egy hétfői napon telefonáltak, este: másnap reggel hét órakor menjünk be a rendőrkapitányságra. Akkor lett száz százalékban bizonyos, hogy Judit maradványait találták meg. Édesanyám két héttel azelőtt azt mondta, arra kérte Istent, hogy Juditot ne kelljen holtan látnia. Ezt a kívánságát végül teljesítette neki... 

– Hogyan temették el? 

– Személyes tárgyait tettük be egy urnába.

– Mi hiányzik Juditból a legjobban?

– Számomra ő nem ment el. Most, hogy beszélek róla, számomra  ugyanúgy él; amit a személyéből megismertem, az jelen idejű most is. Az, hogy  fizikailag nem tudom megérinteni, az hiányzik.     

– Ez  a tragédia a családot is szétszakította, Judit gyermekei hisznek édesapjuk ártatlanságában. Örökre elveszítette az unokahúgát és az unokaöccsét?

  – Ha N. János tizenöt éven keresztül el tudott hitetni Judittal hamis dolgokat, a gyerekekkel miért ne  tudná?  Én lennék a legboldogabb, ha azt mondhatnám, hogy legalább az apjuk megmarad nekik.   

Az interjúsorozat természetesen  N. Jánossal  lett volna teljesen kerek, ő azonban elzárkózott a nyilatkozattól.

Cikkünket a hetente szombaton megjelenő K2 magazinban találják.