Elcsatolt területeken felnőtt olvasóink nyilatkoztak, akik később költöztek az anyaországba

Dr. Budaházy György radiológus és dr. Schultz Erika gyermek és ifjúság pszichiáter, pszichoterapeuta a marosvásárhelyi orvosi egyetem elvégzése után, még a Ceusescu-rezsim bukása előtt telepedett át az anyaországba, s ma Mosonmagyaróváron élnek, három gyermek szüleiként, hét unoka nagyszüleiként. Hogy miért az anyaországban, és nem nyugatabbra? „Szerettünk volna nyugodtan magyarok lenni. Szeretem az országomat, ezért is nem mentünk tovább” – fogalmazott dr. Budaházy György.

– A zilahi születésű feleségem apai ágon német származású, még szépapja költözött az erdélyi Tövisre. Anyai ágon, a Balogh családot már érintette Trianon: a família egy része 1920 után rövidebb-hosszabb idő után az Anyaországba jött. Esetemben más a helyzet. A Budaházyak a Hajdúságban lévő családi birtokról Debrecenbe települtek le, városi hivatalnokok lettek, majd a család szétszéledt. Nagyapám Nagykárolyban telepedett le, a Trianoni béke ott érte. A família szétszakadt. Unokatestvérek, nagybácsik maradtak a tőlünk harminc kilométerre fekvő Derecskén, csak éppen egy határ választott el. A nagyapám vállalkozó szellemű lévén Trianon után rögtön elindult Amerikába, nagyanyámat három gyermekkel hátrahagyva. Úton megbetegedett, nem engedték partra szállni. Visszajött a családhoz, de rövidesen meghalt – avatott be családja történetébe a nyugdíjas doktor.

Mint mesélte a népes Budaházyakból ők maradtak Nagykárolyban és a nagyapja unokatestvére és családja Nagyváradon. A família a világ minden tájára szétszóródott, még Észak- és Dél-Amerikában is élnek rokonok.

– Az itthon maradottak minden szempontból elég különlegesek. Voltak kurucok- labancok, minden háborúba részt vettek minden oldalon. Ma is ugyan ez van, hiszen a jobb oldalitól a bal oldaliig egyaránt találunk családtagokat – fűzte hozzá dr. Budaházy György. 2003-ban nemzetségi összefogás eredményeként találkozót is szerveztek több mint 200 Budaházy részvételével.

Nem kötötték naphoz a tragédiát

Biky Ottó tizenhat évvel ezelőtt Kárpátaljáról költözött Csornára. A Kerényi György Alapfokú Művészeti iskola igazgatójaként tevékenykedik. – Tiszapéterfalván nőttem fel. Településünk színtiszta magyar anyanyelvű magyar község, ahol szabadon beszélhettünk és tanulhattunk magyarul, a felnőtteknek helyben volt munkahelyük. Az anyaországi rokonokkal, ha nehezen is, de tarthattuk a kapcsolatot – fogalmazott Biky Ottó. Június 4-ről elmondta: családjában soha nem kötötték egyetlen naphoz a nemzeti tragédiát. – Túl sokszor változott az éppen aktuális állampolgárságunk és, hogy mely államhoz tartoztunk. Annak viszont nagy jelentősége van, hogy az állam hivatalosan kiemelte e napot és az oktatás része lett. Felnőtt ugyanis egy generáció, amelyiknek fogalma sem volt Trianonról, az elszakított nemzetrészekről. A következő korosztályokban azonban tudatosítani kell, hogy vannak nemzettársaik a határokon túl, akik nem önszántukból kerültek oda.

Büszke a magyarságára

Pál Melinda a csornai Hunyadi János Középiskola tanára. – Büszke vagyok arra, hogy a Felvidékről származom. A magyar anyanyelv, identitás az ott élőknek még inkább fontos, ezt csak az értheti, aki az elcsatolt területekről származik. Annak idején, mikor gimnazista voltam, Komáromban nem mindig szerették a boltokban és a határon, ha magyarul beszéltünk. Nem is válaszoltak soha magyar szóval, pedig értették a nyelvet. Az, hogy Magyarországra jöttem tanulni, éppen emiatt volt, mert az anyanyelvemen akartam az egyetemet elvégezni. Magyartanárként azt gondolom, kötelességem továbbadni a nyelv és irodalom, az anyanyelvi színház szeretetét a diákjaimnak. Mindig előttem van édesapám arca, aki minden egyes alkalommal, ha megszólalt a Himnusz felállt és elsírta magát. Ha a tévében hallottuk, láttuk, akkor is. Büszke volt magyarságára, miként én is az vagyok – fejtette ki véleményét.

Húszevesen tanult meg szerbül

Török Lóránt a vajdasági Topolyán töltötte fiatalkorát, s négy éve – 24 évesen – költözött Mosonmagyaróvárra.

„Szerbiában mindig ki voltunk rekesztve a magyarságunk miatt, miután Mosonmagyaróvárra költöztünk családommal, s sikerült beilleszkednünk, éreztem, végre itthon vagyunk” – kezdte Lóránt. Mint mesélte, csak húsz évesen tanult meg szerbül, akkor is csak azért, mert az élethez szüksége volt rá. „Folyamatos összetűzések jellemezték az iskolai éveket, mégpedig azért, mert magyar a nevem és nem beszéltem szerbül. De szerencsére, ottani magyarok, összetartottunk, s kiálltunk egymásért” – folytatta Lóránt. „Pár hónapig még kettős állampolgár, magyar-szerb vagyok, de aztán lejárnak a szerb irataim, amiket nem is hosszabbítok meg. Úgy érzem, ez nem szorul magyarázatra” – zárta Lóránt. Hozzátette: mindig leszögezték Topolyán: ők magyarok, csak sajnos más országban élnek.