Bencés csönd a forgatagban – Sárai-Szabó Kelemen atya volt a vendégünk – fotók, videó

Werner Krisztina megbízott főszerkesztő kérdésére válaszolva a gyerekkornál kezdtük, s az atya is sokat és jóízűeket nevetett a hallgatósággal. Sárai-Szabó Kelemen Bakonyszombathelyen élt, családja nem volt vallásos. A 20 kilométerre fekvő Pannonhalmát akkor látta először, amikor a gimnáziumba felvételizett.

A szomszéd kislány vitt a templomba

– Nem is voltam megkeresztelve. Szorgalmas, jó fiúnak számítottam, aki mindig kiszótározza az oroszleckét, és sokszor segítettem a szomszéd kislánynak is a házi feladatokban. Együtt jártunk az iskolába, talán gyerekszerelem is volt. Ő vasárnaponként a templomba ment, s hívott engem. Igen örültem, mert így vasárnap is együtt sétálhattunk. Elvitt a misére, a sekrestyébe, ministrálni, s találkoztam a pap bácsival, aki befogadott. Hittanra jártam hozzá, s minden könyvet elolvastam, amit a kezembe adott, egyébként is kicsit bibliofil ember voltam és vagyok. A pap bácsi megkeresztelt, s tőle kaptam – a kilencvenes évek elején, amikor újraindulhatott a szerzetesi élet – egy könyvet, amiben fel voltak sorolva a rendek. Itt találkoztam először Pannonhalma szép tornyával, olvastam az iskoláról, a híres könyvtáráról, ez így együtt nagyon megtetszett – gondol vissza.

– Eljött a nyolcadik osztály, döntöttem, felvételiztem, persze a szüleim aggódtak, hogy biztos pap akarok lenni. Mondtam, ó, dehogy, szó sincs ilyesmiről. Az érettségi előtt Asztrik főapát úr diszkréten behívott beszélgetni, s azt mondta: úgy látja, hogy jó volnék bencésnek. Ennek végtelenül örültem.

A szüleim végül elengedtek

– Jelentkeztem, persze édesanyámék előtt tagadtam, amíg lehetett, felvételiztem civil egyetemre is, csak azért, hogy meg ne sejtsék. De eljött a pillanat. Az érettségi szünetben haza akarták hozni a cuccaimat, hogy úgyis hazaköltözöm, s akkor árultam el nekik, hogy ne vigyék el, mert maradok. Nem mondom, szegények először igen kiborultak. De aztán megbékéltek, és ezt nagyon nagyra értékelem bennük azóta is: hogy olyan szépen el tudtak engedni. Annak ellenére, hogy ők ekkor a papi hivatásban nem látták azt az értéket, amit én, mégis megnyugodtak, hogy boldog leszek – idézte fel néhai édesapja és ma már idősödő édesanyja szülői áldását.

A perjelség élete megváltozott az idők során, a kollégiumé még inkább. Ma 12 szerzetes él a győri rendházban, a közösség fele nyugdíjaskorú. Kelemen atya saját bevallása szerint igen fiatalon lett perjel, amikor elődje, Tamás atya beteg lett. Tudták a fiatal testvérről, hogy lelkes, tenni vágyó és hogy sokat segített Horváth-Dori Tamásnak, ismerte a munkáját.

Nem is hallom bent a tér zaját

A gimnáziumban már több a lány, és annak ódiumát, hogy lányok egyáltalán járhassanak a 200 éves iskolába, még Tamás atya vállalta fel – mondta Kelemen atya. – Ez hatalmas áttörés volt és szükségszerű is. De a diákok élete szintén nagyon sokat változott, a szülők sem szívesen engedik már gyereküket a kollégiumba.

– A rendszerváltás után volt az országban nyolc egyházi iskola, abból választhattak. Kétezer-hatban pedig már vagy négyszázból. Rengeteg volt régen a távolról járó diák, kétezer-hatban pedig talán hárman akadtak, akik kétszáz kilométernél messzebbről utaztak. S még így is igaz volt, hogy elsősorban bentlakókat oktattunk. Tizenhárom éve 250 diákból 200 lakott a kollégiumban, most 320 fiúból 50 a kollégista.

Az egyik kérdésre – amely arra vonatkozott, hogy a fesztiváloktól nyüzsgő belváros közepén hogyan találja meg a csendet a közösség – Kelemen atya azt mondta: ezt sokan csodálják, de meglepő csönd lakozik a falak között. Főleg – jegyzi meg derűsen –, ha az ötven kollégista hazamegy a hétvégén.

– Létezik külső és belső csend, külső és belső zaj, és valakinek a lelke csendes a zajban, valakié a csendben is háborog. Meglepődnek a falaink között, hogy a Széchenyi tértől húsz méterre van egy kert: szép és gondozott, és ez a hangulat, ez a miliő, ez az elcsendesedés létezik valóban a belváros közepén. Az ember csak azt a nyüzsgést hallja meg, aminek jelentőséget tulajdonít, s ha nem akarja, nem éri el a kinti zaj.

Egy néző a felszenteléssel kapcsolatos emlékeiről kérdezte az atyát.

Túl jól is érzem magam

– Bevallom: kicsit úgy vagyok, mint a párok, akiket esketek: ők is csak úgy átesnek a szertartáson, s később kezdik átélni. Sok mindenre nem emlékszem, a legfontosabbat kivéve. Arra, ahogy a Mindenszentek litániáján a földön fekszünk, s tudom: ezt az őszinte, teljes alázatot szeretném érezni egész hivatásom alatt, s persze nem mindig sikerül. Nagyon hálás vagyok ezért a napomért, hogy pap lehetek s hogy bencés szerzetes lehetek. Még amikor a fogadalmam előtt megfogalmaztam más életterveket: a civil életben fogok dolgozni, megházasodom, akkor minden bizonytalannak tűnt. S amikor arra gondoltam, hogy pap leszek, mindig újra megnyugodtam, minden egyértelművé vált. Az elöljáróim megerősítettek benne, hogy a helyemen vagyok és ez az érzés folyamatosan erősödik bennem: jól érzem magam a bőrömben. Túl jól.

Isten nem mond le rólunk

Werner Krisztina végül az adventről kérdezte Kelemen atyát, aki az éjféli misét is celebrálja, de – vallotta be – soha nem tudja jó előre, hogy pontosan miről prédikál. Nem szerencsés – teszi hozzá –, ha papírra veti, mielőtt igazán bele tud helyezkedni az ünnep hangulatába.

– Ahogy halad velem az idő, egyre inkább a teológiai – és nem a romantikus – oldaláról kezdem átérezni a karácsony lényegét: sokat elmélkedem rajta, milyen szép ez a keresztény gondolat, hogy az Isten megtestesül értünk. A karácsonyi himnuszunkban fogjuk énekelni: „teljét mozgató kezek pólyának rabjai”. Olyan szép, hogy az Isten magára vállalja az emberi létet, azt akarja, hogy minél közelebb kerülhessen hozzánk, szeretné megmutatni: mennyire fontosak vagyunk neki és nem mond le rólunk.