Mínusz egy óra

Vasárnap hajnalban elveszítettünk egy órát az életünkből. Újra jönnek a depressziós reggelek, a hétköznap korán kelők egy ideig megint villanyfénynél öltözködnek, és amikor rosszkedvűen kilépnek a sötét utcára, olyankor sovány vigasz, hogy nyáron majd még este 9-kor is világos lesz. 
Az óraátállítási mizéria minden évben kétszer is összeborzolja az erre érzékenyek szervezetét, sokan napokig, esetleg hetekig nem tudják kialudni magukat, szétszórtak, dekoncentráltak. Az Európai Unió már 2019-ben megszavazta az óraátállítás megszüntetését, de hogy ez ténylegesen mikor kerül bevezetésre – és hogy végül a nyári vagy a téli időszámítás marad –, arról még egyik tag­országban sem dön­töttek. 
Engem szerencsére ennyire nem visel meg a plusz vagy mínusz egy óra, bár amikor hazánkban bevezették, én éppen éjszakás voltam a cukorgyárban, így egy órával tovább tartott a műszakom, és amikor ezt az egy órát visszakaphattuk volna tavasszal, addigra véget ért a feldolgozási kampány. Szóval innen jelzem a gyár jelenlegi tulajdonosainak, 42 éve tartoznak nekem egy túlóra árával, ha ehhez az eddigi kamatokat is hozzászámítom, az már elég szép pénz... 
Na jó, nyilván ez az igényem már elévült, de az nem, hogy most már vessünk véget ennek az ide-oda csavargatásnak. Én speciel a nyári időszámításra szavazok. Most nyugtasson mindenkit az a tudat, hogy még a hétfő is szabadnap.