Elszabadítani az ágyúgolyót - interjú a Győri Balett igazgatójával, Kiss Jánossal

 - Szeretném, ha visszatekintenénk kicsit az ön pályakezdésének idejére. Milyen lehetőségek álltak akkor azok előtt, akikben mocorgott a tehetség, akik nem elégedtek meg a meglévő formákkal?

- Nagyon régi ez a történet, 1977-ről beszélünk. Bármilyen furcsa is ma erre emlékezni, akkoriban a fiatalok közötti összetartó erő a KISZ volt, aminek köszönhetően az összes filmest, táncost, színészt jól ismertük, összejártunk velük. Aztán a tanáraink heves tiltakozása közepette hoztuk létre a Koreográfiai Stúdiót Lőrinc Katival, Krámer Gyurival és másokkal. Iszonyú ellenállásba ütköztünk, mert a hivatalos álláspont szerint az Állami Balettintézetben csak táncosokat képeztek, nem pedig koreográfusokat. De ha egyszer valamit nagyon akar az ember, azt nem lehet megállítani! A Győri Balett születése jó példa erre: senki sem akarta, hogy ebben a városban balettegyüttes jöjjön létre. A táncszakma elvetélt gondolatnak tartotta, hogy egy ipari városba behozzuk a táncot, aminek itt nincs semmilyen hagyománya. És végül mégis csak megalakultunk, nem is akármilyen eredményekkel...

- Milyen lehetőségei voltak egy fiatal táncos-koreográfusnak 2017, az Imre Zoltán Program (IZP) indulása előtt?

- A Nemzeti Kulturális Alap Táncművészeti Kollégiumához bárki pályázhatott és jelenleg is pályázhat. A táncos szakma ugyanakkor nagyon kicsi, mindenki ismer mindenkit, ezért is gondoltunk arra, hogy fordítsuk meg a szokásos pályázati helyzetet, és nézzük meg, hogy ha egy jelentékeny pénzösszeget belerakunk a rendszerbe, hány feltörekvő fiatal érzi úgy, hogy megméreti magát.

Kiss János a Győri Balett alapító tagja és igazgatója.

- A százmillió forintos keretösszeg kimondva sok, de valójában mire elég ez a pénz?

- Ha a rá eső összeget jól és okosan használja az alkotó, akkor a pénznek elégnek kell lennie a bemutatójára. Ugyanakkor látjuk azt is, hogy sok fiatal nem áll készen a projektje megfelelő adminisztrálására, vagyis a menedzsmenttel kapcsolatos feladatok ellátására. A tánc az egyik legkomplexebb előadó-művészeti műfaj, ahol általában kell zene, világítás, jelmezek, meg persze táncosok. A koreográfusok hangszere a táncos teste, amit óvni, ápolni kell. Vagyis kell egy próbaterem, megfelelő infrastrukturális háttér, aminek a biztosítása sokszor a legnagyobb nehézséget jelenti. Összességében tehát rendkívül komplex szervezést kíván egy-egy projekt levezénylése. Ezt is tanulják nálunk a fiatalok, és segíteni kell őket ebben. Jelenleg ráadásul komoly infrastrukturális megújulás zajlik a táncszakmában, gondoljon a Nemzeti Táncszínház új épületére vagy a Magyar Táncművészeti Egyetem korszerű termeire. Az IZP is része ennek a folyamatnak, megharcoltunk mindenért, és most lépésről lépésre haladunk.

- Tekintsük át a folyamatot: hogyan jutunk el az ötlettől a premierig?

- Az ötlet önmagában még kevés: a legtöbb fiatal tapasztalatlan a pályázás terén, ezért is állnak mellettük a mentorok, akik segítik őket. Már beszéltünk a pénzről: első látásra soknak tűnhet az elnyert összeg, de a terembér, a műszak, a világítás, a táncosok kifizetése után kiderül, hogy nagyon okosan kell vele gazdálkodni. A fiatalok akkor tudnak szabadon alkotni, ha elszabadítjuk az ágyúgolyót, az IZP fő célja pedig az új tehetségek felkutatása. A tánc ugyanakkor társas műfaj: arra gondolok, hogy közönség nélkül mit sem ér ez az egész. Vagyis muszáj azon is dolgozni, hogy a nézőkhöz eljusson a dolog.

- Az IZP bemutatóinak többsége a kortárs tánc köréből kerül ki, ami nem kifejezetten az a műfaj, ami széles tömegekhez szól...

- Ez igaz, de ha a mostani középiskolásokat, egyetemistákat sikerül megszólítanunk, akkor az utánpótlás biztosított lesz – a nézőtéren is. Mindannyian millió ingerrel szembesülünk nap mint nap, nem baj, ha van valaki, aki kézen fog, és megmutatja, mire érdemes figyelni. Ha nyitott szívvel, kíváncsi lélekkel közelítünk hozzá, ha biztosítjuk az értelmezés szabadságát, a kortárs táncot is meg lehet szelídíteni. Az IZP gondolkodó, értő, művészetet szerető embereket is akar nevelni.

- Van-e visszacsatolás néző és alkotó között? Baj-e, ha a nézőtéren ülve úgy érzem, nem nekem szól, amit láttam?

- Nem mindig a könnyen-gyorsan fogyasztható történetek a legjobbak. Ha valakihez eljut ezeknek az előadásoknak a híre, ha veszi a fáradságot, hogy elmenjen és megnézze őket, az már fél siker. A bátor nézővel pedig az alkotó is tud kommunikálni. Lehet, hogy dadogva, de megindul egy párbeszéd, és ez az, ami igazán lényeges.

- Közel két éve indult az IZP: ideje van az összegzésnek?

- Igyekszem követni a bemutatókat, és örömmel látom, milyen széles sávon mozognak a fiatal alkotók. Van olyan produkció, ami lenyűgöz újszerűségével és bátorságával, mást meg ellenkezőleg, értetlenül szemlélek, de ebből nem kell következtetéseket levonni: mindez kizárólag a saját ízlésemről árulkodik. Azt látom, hogy sok koreográfus foglalkozik társadalomkritikával, ugyanakkor szinte mindig középpontban marad az ember. Szerelem, magány, kiszolgáltatottság – csak néhány a nagyon egyszerű, de táncszínpadon rendkívül nehezen megragadható témák közül. Feltűnően sok a társművészeti kapcsolódás: öröm látni, ahogy a táncosok rájönnek, milyen gyümölcsöző lehet egy íróval, képzőművésszel vagy zenésszel együtt dolgozni. A bemutatók többsége szóló vagy duett, ami szintén érthető, hiszen öt-tíz táncossal közösen dolgozni már egészen másfajta készségeket kíván. A premiereken az is látszik, az alkotók milyen tánckörnyezetből, milyen együttes vagy műhely felől érkeztek.

- Milyen időtávban érzékelteti majd a hatását az IZP?

- Úgy érzem, máris tetten érhető a hatás a táncszakmában, és bizakodóak vagyunk a jövőt illetően is. Ugyanakkor tévedés volna azt hinni, hogy az IZP segítségével évi 20-30 új alkotó lép majd színpadra. Lehet, hogy egy, a debütálásán dolgozó koreográfus első munkája nem lesz átütő siker, de fontos, hogy végre lehetőséget kapott, tanult a hibáiból, és a következő alkalommal már ügyelni fog, hogy ne kövesse el ezeket újra. Ehhez persze kell a második lehetőség, és ha valóban tehetséges, az IZP ebben is támogatni fogja.