A föld a minden

Nagyapámnak a föld volt a mindene. Hajnalban kelt, elbuszozott, vonatozott a fővárosba, este meg vissza, ez volt a napi program, egészen vasárnapig. De hazaérkezése után az első dolga volt megragadni a fekete locsolótömlőt, és napnyugtakor órákig öntözte a hatalmas, a tyúk­udvar kerítése mögött messze elnyúló homokos talajt. 

Több cikkben írtunk mostanában arról, hogy egyre nagyobb érték a termőföld. Magyarországon generációk sorának a föld volt a kincs. (A múltban azért sosem lehetett tudni, mikor szól közbe a történelem, és mikor rekvirálják el a szorgos munkával összegyűjtött értéket...) Az élet, a vagyon, amely termést ad, örömöt. Bort, ennivalót, a gyermekeknek szabad játszóteret, és persze rengeteg munkát. Nálunk az öreg cseresznyefáról három generáció férfiúi estek le a finom gyümölcs szedése közben. Emlékszem, ahogy hétvégente átszállások sorával megérkeztünk a városból a nagyszüleimhez, és az összegyűlt rokonok nem beszélgettek, hanem átöltöztek, és dolgoztak látástól vakulásig, egymás kezéből rángatva ki a kapát, mert szégyen volt, ha valaki tétlenkedett. Az ősi föld generációkon át visszahúzott, helyben tartott. Nagyapám is költözhetett volna Budára, a Dísz térre, de a válasza az volt: hogy hagyná ott a kertet? 

Aztán megváltozott a világ, apám már a nagyvárosba szakadt, mint oly sokan a hatvanas-hetvenes években. Most újra fordul az élet, sokan vágynak el a betondzsungelekből, és én újra rácsodálkozhatom: mennyi mindent adhat a föld. Bár soha nem leszek képzett gazda, látom, hogy a munkánál és gyümölcsénél nincs jobb léleknevelő. Ha jól csinálják, akár sok pénzt is fialhat. A legjobb földek nagyon nagy kincsek, alapesetben egy család aranytartalékai akár évszázadokon át.