Kisalföld logö

2017. 07. 28. péntek - Szabolcs 16°C | 26°C Még több cikk.

Szük Ödön, a száguldó fotóriporter

Talán nincs is olyan család Győrben, amelynek valamelyik tagját ne fotózta volna le az elmúlt 35 évben.

Talán nincs is olyan család Győrben, amelynek valamelyik tagját ne fotózta volna le az elmúlt harmincöt évben. Hosszú kabátjával, vállára akasztott méretes fotóstáskájával az évek során ugyanúgy része lett a városképnek, akár a városháza. Szük Ödön a Kisalföld örökös tagjává vált.

– Most számolok csak utána: pont harmincöt éve, hogy a Kisalföldnél dolgozom – sóhajt mosolyogva mindig rohanó, folyton úton lévő fotós kollégánk, miután hosszas egyeztetés után sikerül időt szakítania egy kis beszélgetésre. – Persze akkor még nem is hasonlított a munkám a mostanira: képtávírós voltam, azaz az MTI távírón érkező fotóit vettem át, emellett havonta öt képet kellett készítenem. A harmadik év végére már havi 35–40 saját fotónál tartottam, mégis csak a szerencsén múlt, hogy főállású fotóriporter lehettem. A kollégám ugyanis, akit előttem két hónappal vettek fel a szerkesztőségbe, bejutott a tiszti iskolába elhárítótisztnek, így a helyére kerülhettem. Azóta a negyedik főszerkesztővel dolgozom.

– Pedig pályakezdőként a családi fotózás töltötte ki a napjaidat.

– Érettségi után a Fényszövhöz kerültem tanulónak, ott tanultam ki a családi fotózás minden csínját-bínját: esküvők, portrék, gyereksorozatok... Akkoriban nagy divatja volt a családtagok megörökítésének. Minden vasárnap útra keltünk a kollégákkal: faluról falura jártunk, vittük magunkkal a kifeszíthető hátteret, a lámpákat, s csak jöttek, jöttek sorban az emberek, a családok. Nagy esemény volt akkor, ha megérkezett a fotós! Egyedül a gyerekekkel volt nehéz, sokszor trükköznünk kellett, hogy legalább egy rövid időre nyugton maradjanak; volt, hogy egy vekkert húztam fel, hogy odafigyeljen a gyerkőc.

Kattintson a képekre!
– Aztán a vagongyárba kerültél „gyártmányfotósnak". Nem lehetett valami izgalmas munka motorokat és gépalkatrészeket fényképezni…

– Tévedés, hogy a gyári munka unalmas lett volna. Végre belekóstolhattam abba, ami addig kimaradt az életemből. Zajlott a társasági élet a gyárban, mindennaposak voltak a sportesemények, a kiállítások, sorban érkeztek a prominens vendégek. Ez a gyakorlat jól jött később az újságnál, a fotóriporteri munkámhoz.

– Hitted volna, hogy egyszer szinte az egész város ismerni fog?

– Nem, sőt, sokszor zavart, hogy akárhova megyek, annyi az ismerős, hogy azt sem tudom, kinek köszönjek először! Sokszor vadidegen emberek üdvözöltek, én pedig kutattam az emlékezetemben, honnan ismerjük egymást. Emlékszem, amikor egyszer, harminchárom évesen, a kedvenc fekete kordbársony zakómban, nagy táskával mentem fotózni egy családhoz, azt hitték, megjött a tévészerelő…

– Volt olyan téma, amelyik különösen megragadott?

– Örök emlék marad, amikor Rhoda Scottot, a világhírű jazzorgonistát fotózhattam a régi Rába moziban. Nagyon szeretem a természetfotókat is; több kiállításom is volt, az egyiken például – Élet és halál volt a címe – az elmúlást és a természet életigenlését állítottam szembe, egy közúti baleset és természeti képek segítségével. Érdekes és izgalmas feladat a portréfotózás, különösen interjúhoz, riporthoz.

– Híres vagy arról, hogy mindenhova gyalog mész, szinte egész nap járod a várost. Belegondoltál, hány kilométert gyalogolsz egy héten?

– Még nem, de nagyon sokat, az biztos. Néha úgy éreztem, elkopik a lábam, így mégis le tudtam hajolni mindenért, mindenkihez. Soha nem volt autóm, de még csak jogosítványom sem, de egyetlen percig sem bántam, hogy gyalog kell közlekednem. Autóval sok dolog mellett elszaladtam volna, így azonban észrevettem és lefotóztam minden apró témát, akár szívet melengető, akár bosszantó dologról volt szó. Jó érzés volt, amikor ezzel még segítettem is: ha megjelent egy fotóm egy balesetveszélyes útszakaszról, egy kidőlt fáról, sokszor azonnal reagáltak az illetékesek, s gyakran már másnap látni lehetett a változást. Mivel rengeteget járok emberek között, jártamban-keltemben mindig hallottam valami érdekeset, sokszor én adtam témákat az újságíró kollégáknak.

– Ennyi év és ilyen változatos munka mellett persze apró balesetek is előfordulnak, különösen, ha valaki annyira szeret magaslatokról fényképezni, mint te…

– Arról, hogy az érdekes nézőpontért meg kell szenvedni, a győri állatkert ormányos medvéi is tudnának mesélni. Miközben ugyanis egyszer megpróbáltam lencsevégre kapni őket, sikerült figyelmen kívül hagynom a villanypásztorra figyelmeztető táblát, így az állatfotók mellett egy „megrázó élménnyel" is gazdagabb lettem.

– Sok férfi olvasónk ismeretlenül is irigyel, hiszen a fényképezőgéped előtt az elmúlt években több mint ezer szép lány mutatta meg magát a Kisalföld hátoldalán megjelenő Mosolyalbumban – ez több mint két lánygimnázium teljes létszáma! Áruld el a titkot, hogy sikerül napról napra ennyi csinos modellt szerezned!

– Nem egyszerű, mert sokan szégyenlősek, és szükség van egy kis rábeszélésre. Volt, hogy a kedves mamától kellett engedélyt kérnem, hogy lefotózhassam a lányát, s több iskolával is felvettem a kapcsolatot, hogy az olvasók mindennap szép látvánnyal kezdhessék a napot. Szerencsére könnyen megtalálom a lányokkal a hangot, vannak „visszajáró" modelljeim is.

– Az ifjabb generációnak már természetes a digitális fényképezőgép használata, neked azonban hatvanon felül kellett elsajátítanod az új technikát. Igaz, hogy a jó pap holtig tanul?

– Igaz, akármilyen régen van valaki a szakmában, mindig van mit tanulni. Most éppen a fények érdekelnek; ahányszor csak az esti győri belvárosban járok, kattintok néhányat, megörökítem a szürkületet, a díszkivilágítást.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Jókai Anna beszélni szeret, nem írni

Jókai Anna országszerte turnézik, nem író-olvasó találkozókra jár – beszélgetni szeret. Azt… Tovább olvasom