Kisalföld logö

2016. 12. 05. hétfő - Vilma -6°C | 4°C

Börtöntúra Szíriában

Két győri fiatalember egy húsz évvel ezelőtti útikönyvvel vágott neki Szíria felfedezésének. A régi kiadás miatt túrájuk hamarosan rémálommá változott: megtapasztalták az embertelen szír börtönkörülményeket.

Tizenhat napos fogva tartásuk alatt a fiúk úgy érezhették, mintha egy kalandfilmet néznének élőben, mivel a rabokat láncra verve vezették az őrök a vallatószobába, ahol megkínozták őket. A két győri fiatalember, Király Tamás és Kolozsvári Zsolt kiemelte: a rabság alatt átértékelődnek az alapvető szükségletekről, komfortról, emberi méltóságról alkotott európai fogalmak. A legtöbbünk számára felfoghatatlan viszonyok között derült ki, milyen találékonyak és segítőkészek tudnak lenni egymással a bebörtönzött emberek.

– Tavaly áprilisban Koló barátommal Iránba készültünk, de elutasították a vízumkérelmünket, ami egy héttel az utazás előtt derült ki – kezdte a visszaemlékezést Király Tamás, aki egy országos cégnél kirendeltségvezetőként dolgozik. – Gyorsan kellett döntenünk: Irán helyett Szíriát választottuk, mert oda 3 nap alatt megadták a szükséges dokumentumokat. Közép-Törökországtól stoppal mentünk tovább, mert onnantól szinte elfogynak a tömegközlekedési eszközök. A török határ után 2 kilométert gyalogoltunk a „senki földjén", majd a szír határőröknél cipőfertőtlenítéssel párhuzamosan becsekkoltunk az országba. Egy hétig a tengerparton barangoltunk, a keresztes lovagok várait nézegettük, majd elindultunk az ország belseje felé.

A libanoni határ közelében Tell-Kalah városkába érkeztünk meg kisbusszal. Utca, boltok, tipikus helyi emberek. 20 méteres gyaloglás után egy bódészerű tákolmány mellett haladtunk el, valószínűleg ott lehetett a város vége, mert ránk kiabált egy civil. Nem vettük komolyan, mert ha minden arabnak megfordulsz, aki hozzád szól, nem jutsz el sehova: azt hittük, el akarnak minket csábítani a boltjukba, vegyünk tőlük valamit. Majd hirtelen katonák kerültek elő, igazoltatás után az útlevelünket már vissza se kaptuk. Végül nem is derült ki pontosan, mi volt a probléma. A gond az lehetett, hogy egy 20 évvel ezelőtti magyar útikönyvben az állt: bazársor található végig az út mellett, amit a turistának kár lenne kihagyni, erre az útra nem is kell libanoni vízum, mert ez nem igazi határátkelés, az út visszakanyarodik a szírekhez. De ottjártunkkor ez már nem így volt! Tíz perc után megérkezett a dzsip géppisztolyosokkal, azonnal az őrszobára vittek minket kihallgatni. Délutánra átkerültünk a börtönbe, a 16 napos fogva tartásunk alatt hét ilyen intézményben is éjszakáztunk. Mindegyik helyen angolul tudó rab segített a tolmácsolásban, mert a kihallgatóink csak arabul tudtak. A tisztek hitegették az embert, hogy majd holnap elmehetünk – a „holnap" arabul „bukra" –, de akkor sem történt semmi. Nem telefonálhatsz, egyszerűen eltűnsz a süllyesztőben. Nem szólnak a nagykövetnek, hiába kéred őket.

– A szíriai börtönöket hány csillaggal lehet osztályozni kényelem szempontjából?

– Nem sok pénzükbe kerül egy fogvatartott. Rengeteg ember mellé betuszkolnak egy négyszer négyes, ágyak nélküli cellába. Délben kapsz egy marék rizst, vacsorára egy szem főtt krumplit és műanyag flakonban vizet. Vécére naponta háromszor mehettünk csoportosan, akire közben rájött, az műanyag palackban tárolhatta a „cuccost" a következő alkalomig. Persze a mellékhelyiségben nincs papír, fürdésre pedig ne nagyon számíts...

– A cellatársaiktól nem tartottak, hiszen akár bűnözők is lehettek...

– Többnyire menekültekkel voltunk, akik útlevél nélkül próbáltak eljutni Nyugatra. Irakiak, kurdok, arabok, egyiptomiak, szudániak. Többségük furcsa álmokat dédelgetett Nyugatról, vagy hihetetlen fixa ideákkal rendelkezett. Az egyik iraki Hollandián keresztül Bulgáriába akart eljutni, mert azt hallotta, az egy tuti hely! Mesélték, hogy egy francia párt azért kaszniztak be, mert a fiú megcsókolta barátnőjét az utcán... Társaink többsége 3–4 hónapja volt már becsukva, s nekik is ugyanazt mondták, mint nekünk: „bukra". Ijesztő volt.
Ráadásul Damaszkuszban, ahol 10 napot töltöttünk az egyik börtönben, a szemközti helyiségben vallatták a rabokat. Bekötött szemmel, gumiabroncsba állítva ütötték őket. Ha nem hallottad az ütéseket, csak a vízcsobogást – amikor leöntötték őket –, az irgalmatlan üvöltést hallva tudtad, most vezetik rájuk az áramot. Bezárva, a megkínzottak üvöltését hallgatva az embernek nem igazán vannak pozitív gondolatai. Így délelőtt „kuss" volt a cellában. Szeretted volna, hogy a te ügyed is haladjon, de ezért ilyen kihallgatásra sem szándékozol menni. A folyosón 20 méter hosszú lánchoz bilincselve haladtak a rabok, összekötve csoszogtak, mintha kalandfilmet néztünk volna élőben...

Délutánra kicsit ellazult hangulatilag a társaság, s elkezdtünk játszani: „Ki nevet a végén?" táblát rajzoltunk a földre. Rájöttünk, ezt a játékot a világon mindenki ismeri! Dobókockánk volt, csikkek, olívabogyó magjai, papírgalacsinok helyettesítették a bábukat. Dobtál, s mindenki a saját anyanyelvén számolt. Családias légkör alakult ki, az egyik féllábú rab, még a pótlábát is lecsatolta, odaadta nekem párnának, hogy „kényelmesebben" tudjak aludni a földön. Úgy aludtunk, mint a heringek. Négyszer négyes szobában húszan feküdtünk, de következő este betettek még mellénk 15 irakit. Csak törökülésben fértünk el, de olyan helyen is voltunk, ahol összeszámoltam, körülbelül hetvenen lehettünk, ott nem is aludtam semmit. Folyt egymásra az embertömeg, fél méter magasságban egybefüggő „embermassza". Felváltva álltunk fel kínunkban, amikor már teljesen elzsibbadtak a végtagjaink. A szíriaiaknál nem probléma, mennyi embert zsúfolnak be a börtönbe, bármennyi elfér. Ennyi. Így leszűkül az ember igényszintje. Ilyen problémák mellett az embert szinte már nem a kiszabadulás érdekli, hanem az, hogy az elemi feltételekhez hozzájuthasson.

–De azért csak valósággá vált a kiszabadulás... 

– A végén egy hivatalszerű épületben mondták: tudják, nem vagyunk bűnözők, csak rossz helyen voltunk rossz időben, ha van pénzünk vesznek nekünk fejenként 300 dollárért repülőjegyet, ha nincs ott fogunk maradni. Először nem mertük odaadni a tisztnek a zsetont. Idegeskedtünk, a rabtársak fele azt tanácsolta, adjuk oda, a másik fele szerint a tiszt csak meg akarja szerezni a pénzünket. Őrjítő egy helyzet volt. Ráadásul korábban azt mondták, hogy a bíróságra megyünk, ott kell nyilatkozni, van-e pénzünk vagy nincs, de ez az épület nem a bíróság volt. Estére a tiszt berágott ránk, üvöltözött velünk, hogy itt fogunk megrohadni. Gondoltuk, ha akarják, csel nélkül, erőszakosan is el tudják venni a pénzünket. 
Minden mindegy alapon odaadtuk neki a 600 dollárt, s így maradt kettőnknél összesen 5 dollár. Majd mondta a tiszt, hogy  éjjel jön értünk. Nem hittük el, csak reménykedtünk benne. De megérkezett a katona, a kocsiban rajta kívül csak egy fegyveres tartózkodott. Heves szívdobogással néztük az utmenti táblákat, s láttuk az Airport feliratot: Ebből szabadság lesz! Elkülönített váróban ültünk, a gép felszállása előtt közvetlenül engedtek 
csak fel minket a repülőre. Damaszkuszból közvetlen járat volt Budapestre. 

– A tamáskodók talán joggal kérdezhetik, hogyan tudtak a börtönben fotózni?

– Csak az útlevelet, pénzt és órát vették el tőlünk minden egyes új börtönben, de ezeket hiánytalanul vissza is kaptuk.  A többi holmink velünk volt a hátizsákban. Lehetett volna jobb képeket is csinálni, de féltünk és csak néhány képet mertünk készíteni titokban, nem lógott folyamatosan nyakunkban a masina. A szír tiszt is becsületes volt: Ferihegyen utólag megkérdeztük, mennyibe került a jegy. Tényleg 300 dollárba, vagyis a katona sem akart rajtunk kereskedni. A Szíriában átélt események sem vették el a kedvünket a távoli utazásoktól, hiszen idén a tibeti Himalájához utaztunk 1100 kilométeres kerékpártúrára.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A múlt feltárása pénzbe kerül

A megelőző régészeti feltárás nyílt területen négyzetméterenként 3 ezer forintba, belterületen… Tovább olvasom