Esseni túrázás

Itt található Margarethenhoehe nevű városrész, ahol csupa olyan családiház van, ami úgy néz ki, mintha egy angol film londoni negyedének díszletébe nyertünk volna bepillantást. A házak többsége az 1900-as évek elején épült. Érdekes módon az erre járokat egyfajta boszorkányos-halloweenes hangulat csapja meg. Voltak olyan pillanataim, amikor arra számítottam, hogy valamelyik ajtón kirohan egy szellemnek öltözött fiú, es lekiabálja a fejem, ha nem adok neki csokit. Persze eljöttünk onnan, meg mielőtt leszállt volna az este.

Rozsda

Ezt követően meglátogattuk a ma legismertebb ipari emlékművet, a Zollverein-t, vagy ahogy ők nevezik magukat "a világ legszebb céhét". Bár összehasonlítási alapom nincsen, de ha valóban ez a világ legszebb ipari emlékműve, akkor bele sem merek gondolni, vajon milyen lehet a többi. Elég ha elképzelünk egy nagy rakás korrodálódott vasat. Az egyetlen dolog, ami széppé teszi ezt a rozsdakupacot, mindössze az, hogy a tetejéről belátni az egész Ruhr-vidéket. Bár azoknak nem javaslom, akiknek nincs vastüdeje, és felnek a magasban, mert iszonyatos lépcsőhalmazt kell megmászni ahhoz, hogy a korlátba kapaszkodva rálátást nyerjünk a világra. Ráadásul a széllel is meg kell vívni a csatát, mert a tetőn aztán tényleg nincsenek makett építéshez megfelelő körülmények. Ellenben érdemes a házi szélerőművet ide építeni, az áramellátással biztosan nem lenne gondunk.

Gauguin a Hügelben

Az esseni látogatás elmaradhatatlan kelléke a Hügel villa. Mi sem hagytuk ki. A gyönyörű kastély pedig nem is lehetne ideális kultúrkirándulás, ha nem lenne bent egy kiállítás, híres-neves festőkkel. És hogy ne maradjon el a sznobéria sem, rengetegen álltak meg egy-egy Van Gogh, Renoir vagy Gauguin képnél, hogy álmélkodva mondhassák: "Na igen, ez jellemző a festő stílusára."Persze merem állítani, hogy semmit sem tudnak a művészet ezen ágárol. S hogy nekem is jusson egy kis hazai; örömmel nyugtáztam, a remekművek között szerepelt Moholy-Nagy László nehány fotográfiája is. Vicces volt, amikor társaim megkérdezték, hogyan ejtjük a Bácsborsodi születésű művész nevét. Természetesen hatalmas erölködések közepette tudták csak kimondani. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna, ha szólok nekik, hogy az eredeti neve Weisz László, amit minden bizonnyal sokkal egyszerűbben tudnak kimondani. De akkor ez nem jutott eszembe. Szóval ma telítődött bennem a kultúrsokk. Szerencsére nekem is sikerült aklimatizálódnom, bár itt nincs sokkal hidegebb, mint Magyarországon, és talán a szél sem fúj annyira, mint Szombathely és Óvár környékén. Az időeltolódást jól tűrom, hazámhoz képest 24 órával kell előre állítani az órát, majd ugyanennyivel vissza, hogy helyi időt kapjunk. Sajnos azt viszont nem vettem nagyon észre, hogy egy órát nyertem a hétvégén, mert úgy el vagyok már most fáradva, hogy lassan neki kell állnom teli álmot aludni, hogy újult erővel tudjak majd visszaállni munkába.