Rosszkor voltam rossz helyen

Kívánkoztam már a természetbe, az ünnepek zaja követelte a téli táj nyugalmát... no meg a túl elkényelmesedett test is némi erőpróbára várt. Ezzel a lelkülettel vágtam neki egy közeli erdőnek.

Hó helyett azonban időszakos sártenger fogadott, idén ezzel figyelmeztetve a túl korán kimerészkedő vándort, hogy vesse el a téli erdő meghódításának tervét...

Az ember azt hinné, hogy ilyenkor a határban csak csönddel és esetleg egy-egy átfagyott madárral találkozhat. Bizony nem. A tél ugyanúgy, mint az éberebbnek tűnő évszakok csodákat rejteget, érdekességeket nyújt. Igaz ilyenkor minden csendesebb, nyugodtabb vagy legalábbis annak tűnik... és persze, hogy akkor riad fel egy fácánkakas az ember lábától fél méterre, mikor ilyen gondolatokban van elmerülve! A megzavart madár kattogó hangján tudatta velem: nem örül, hogy kimozdultam a karácsonyfa mellől.

Ha figyelmesek vagyunk, láthatjuk, hallhatjuk, hogy a természet ilyenkor is - ha komótosabban ugyan, de- teszi dolgát... Negyed órás sárdagasztás után megpihentem egy kidőlt fa törzsén. Távcsövemmel nyiladékon keresztül figyeltem egy prédára váró egerészölyvet. Morcos tekintettel forgatta fejét, mindenre elszántan kémlelve az alatta levő szántót: arra várt, hogy egy egér, vagy pocok merészkedjen a megfigyelés alatt álló nyílt területre aztán huss...

Amíg a szárnyas ragadozóval voltam elfoglalva nem is vettem észre, hogy én is „egy megfigyelés tárgya" lettem. Szemem sarkából vettem észre, hogy egy mókus méreget engem, miféle szerzet is lehetek? Hazánkban a vörös mókus az erdők lakója. Ilyenkor télen idejének nagy részét a korábban feltöltött éléskamráinak keresésével tölti. Ősszel ugyanis földbe ásott üregekbe szorgalmasan gyűjtött télire való bőséges táplálékot, rossz memóriájának köszönhetően azonban ilyenkorra már rég elfelejti, hol is vannak ezek az ellátmányok. Valószínű, hogy a közelben éppen rálelt egyre, mivel szájában valami elemózsiát: diót, makkot vagy mogyorót szorongatott. Mondhatnám, hogy riadtan nézett rám, de inkább egy kicsit sértettnek tűnt, fel volt háborodva: mit keresek az ő erdejében?

Szürkébe hajlott bundája, melyet a tél beköszöntével öltött magára. Kifejlett, ivarérett példánynak néztem. Talán lassan szülővé lesz: a mókusok évente kétszer is kölykezhetnek, első ízben már februárban. Egyszer volt szerencsém a lombok között megpillantani egy fészkében ülő mókust. Igen, fészket mondtam, illetve írtam. A madarak mellett mókusok is fészket raknak, sőt eggyel nem is mindig érik be: külön szülő- és lakófészekre is igényt tartanak.

Hiába enyhe a tél, így ücsörögve lassan kezdtem fázni, komótosan feltápászkodtam, hogy folytassam utamat. Sértett büszkeségű mókusunk továbbra is ott ült és engem nézett. Lassan kezdtem zavarba jönni: be kellett látnom bizony, én vagyok ezúttal is rosszkor rossz helyen. Meghátráltam a kéttenyérnyi prémes állattól - ki nem biztos, hogy e távcsöves fura szerzetet várta újév hajnalán-, egy nagyobb kerülővel kiértem a földútra ahonnan indult rövid téli túrám. Még mindig éreztem magamon a méltatlankodó tekintetet... Mikor az erdő kis „felügyelője" végre úgy ítélte, hogy elég távol vagyok birodalmától -a bárhol eleséget rejtő téli rejtektől, elégedetten továbbállt, hogy folytathassa tennivalóját: „elvesztett" éléskamráinak kutatását...