Generációk között, szabadon

– Minek tartja magát: konformistának vagy lázadónak?

– Mindkettőből van bennem egy adag. Nem az a fajta lázadó vagyok, aki állandóan kiabál, de az igazságérzetem nem engedi, hogy belesimuljak kényelmetlen helyzetekbe. A színésznek, főleg pályakezdőként persze el kell fogadnia az alá-fölé rendeltséget, de vannak pontok, amikor ki kell állnia azért, amit érez és gondol.

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakán végzett. Ott már rájött, hogy a színház hierarchikus világ?

– A fiatal tanáraink támogatták, hogy ellenállók legyünk. Az idősebbekkel szemben viszont nem merült fel az ellenállás gondolata, mert bőven volt mit tanulni tőlük: kiváló szakemberektől kaptunk rengeteg gyakorlati jótanácsot.

 Markó-Valentyik Anna. Fotó: Trokán Anna

A makrancosságról kamaszoknak

 – A Makrancos Kata is szól az elfogadásról és az ellenállásról, de először árulja el, hogy miért került a cím mögé a junior szócska?

– Az előadásra már 12 éveseket is várunk. Olyan kérdéseket teszünk fel, amik nekik is érdekesek, így a felnőttek hierarchikus társadalma vagy a nők alávetettsége mellett egy mai kamasz szemüvegén át néztük azt is, hogy mi van a fiúkkal, hogy lesz a lányokkal. Ismerős nekik a helyzet: egyik pillanatban megesküszöl, hogy te ezzel az emberrel soha nem jössz össze, aztán egyszer csak kijelented, hogy talán mégis. A kamaszok előtt játszva azonnal értelmet nyer ez a koncepció! Ennek a generációnak alig készül ma előadás, és nagy boldogság látni, hogy a történet betalál. Szóval azért junior, hogy érezzék, ez nekik is szól.

– Katát és Petruchiót nézve mintha egy személyiség két arcát látnánk.

– Különbözőségük ellenére nagyon hasonlítanak. Mindkettejükben végtelen önbizalom és magabiztosság van, amiről azt gondolják, hogy ez tartja őket távol egymástól. Aztán kiderül, hogy nem is annyira mások, sőt. Bárki lehetne ott, ők mindenképp kosarat adnának neki, ezért aztán észre se veszik, hogy egy helyes srác meg egy csinos lány áll egymással szemben. Egymás helyett önmagukkal vannak elfoglalva. Ráadásul nincs körülöttük olyan ember, akivel beszélgethetnének, akitől kérdezhetnének, akivel együtt gondolkodnának.

– Kata szülei nem túl rokonszenvesek az előadásban. Lehet, hogy a lány miattuk lett ilyen?

– Lehet, igen. Meg hát tudja, hogy úgy biztosan nem akar viselkedni, ahogy a szülei. Érzi, hogy van abban valami nagyon hamis, és ez nem tetszik neki. Reménykedik, hogy ha az ő életében eljön az igazi szerelem, az másmilyen lesz. A gyerekek talán ezt viszik magukkal az előadásunkból: ha nagyon elzárkózunk, de valami mégis hajt a másik ember felé, akkor hagyni kell, hogy megtörténjenek a dolgok.

Ideje a meghalásnak

– Egészen más események történnek az Alaine – Ideje a meghalásnak című egyszemélyes előadása főhősével. 28 évesen miért készít valaki előadást a halálról és az öregedésről?

– Például azért, mert egy fiatal testbe zárt, jóval idősebb lénynek érzi magát? (Nevet.) A viccet félretéve, erős személyes indíttatás van emögött: a nagypapáim elvesztése. Két különböző haláleset, eltérő helyzetek, más reakciók a környezettől és a családtól. Ráadásul most jött el az az idő az életemben, amikor barátaim, ismerőseim egyfelől szülnek, másfelől megbetegednek, elmennek. Meg akartam érteni, mi van emögött, ezért elmerültem a témában. Bábszínészként is komoly kihívás ez számomra: Duda Paiva, egy holland illetőségű, világszerte elismert bábművész volt a minta, aki a saját testére mindenféle alakot erősít, hogy azokkal játsszon. Szerettem volna, ha a látványon túl ez a különleges bábtechnika komoly, erős tartalmat is mutat. Egyszer csak láttam magamat a bábbal, egy testben a fiatal lányt és az idős nőt, és rájöttem, milyen sokat tud ez jelenteni.

– Miért éppen Polcz Alaine?

– A formához, vagyis a bábtechnikához kerestem tartalmat, így bukkantam az ő írásai-

ra öregedésről és meghalásról. Szemléletes volt és tényszerű, ugyanakkor szubjektív és romantikus, épp, amilyet kerestem. Nagy Orsolyával közösen kiválogattuk a nekünk izgalmas részeket, Karády-dalokat kerestünk hozzájuk, és elkészült a szövegkönyv. Aztán jött Ladányi Andrea, és közölte, hogy ez az egész így túlságosan logikus, kezdjük elölről. Nem állítom, hogy nem rémültem meg... (Nevet.)

Ladányi Andrea  az alkotótárs

– Beszéljünk akkor róla: hogy került a képbe Ladányi Andrea mint rendező?

– Tudtam, hogy nem nosztalgiaestet akarok készíteni. Szeretem a műfajt, érdekelnek a visszaemlékezések, meghatnak a személyes történetek, de túl fiatalnak gondolom magamat hozzá. Ez a téma elérzékenyülés helyett távolságtartást, szikárságot követelt, és tudtam, hogy ez nem árad belőlem. Átgondoltam, ki lehetne az a külső szem, aki segíti a munkát, és rájöttem, hogy akivel a leginkább szeretnék dolgozni, az Andrea. Vettem egy nagy levegőt, némi külső ráhatásra írtam neki, és legnagyobb meglepetésemre igent mondott.

– Ahogy utalt is rá, a rendező-koreográfust kész koncepcióval, bábbal, zenékkel kereste meg. Mit tett hozzá ő az előadáshoz?

– Az egyetemen a Zéró című előadásban már dolgoztunk együtt, ott szembesültem először Andrea hihetetlen profizmusával. A próbáit is úgy építi fel, hogy azoknak van eleje, közepe, vége, és ami nagyon fontos: nem marad az emberben szorongás a végén. A múlt nyáron a Mátrában egy régi iskolaépületben próbáltunk, de a színházellenes körülmények nem befolyásolták: csak a munka volt. A bábos részeket javarészt rám bízta, és boldog voltam, ha tudtam a bábbal olyat mutatni, ami őt is elvarázsolta. A legnagyobb segítséget a szövegkezeléshez adta. Az év nagy részében gyerekeknek játszom, és bár szoktuk mondani, hogy ugyanúgy kell előttük működni, mint a felnőtteknél, azért egy kicsit mégis másképp… Andrea azt akarta, hogy száraz, nyers, objektív legyen a szövegmondás. Minden szavát és gondolatát pontosan értettem, sokáig mégsem akart kijönni az, amit kerestünk. Egyszer csak azt kérte, hogy mondjam angolul a szöveget, és végre megszületett: annyira összpontosítottam a pontos fordításra, hogy minden sallang lehullott.

A Polcz Alaine-ről szóló történet az élet, a vitalitás mellett teszi le a voksát. Fotó: Orosz Sándor

Én olyan vagyok, aki nem az ütéstől, hanem a simogatástól kap erőre, és tőle csak figyelmet és segítséget kaptam.

Markó-Valentyik Anna

– Ladányi Andrea szerint ez a szöveg nem szépirodalom, hanem dokumentum.

– Nem akarta, hogy csak Polcz Alaine-ről szóljon a történet. Ugyanakkor a báb az ő vonásait viseli, az ő megélt helyzetei hangzanak el, de mi törekedtünk rá, hogy az előadás általános érvényű legyen. Nem sokszor kerül szóba, de mindenkinek vannak vagy lesznek ilyen élményei. Az, hogy meghalunk, a születésünktől fogva benne van a pakliban. Akkor miért ne beszélhetnénk róla úgy, mint egy kellemes, szép, emberi történésről?

– Csak akkor beszélünk a halálról, ha muszáj, akkor is szigorú keretek közé szorítva. Ez egy tabudöntő előadás?

– Ezt nem gondolnám. Mi inkább csak azt ajánljuk, hogy merjünk a halálról beszélgetni, hogy vegyük természetesnek, tekintsük adottságunknak. Az előadás sem a depresszív irányba halad, a dalok és a szöveg humora sokat lazít a témán. Az Alaine egyértelműen az élet, a vitalitás mellett teszi le a voksát.

A nyitóképen a Makrancos Kata című előadásban. Fotó: Molnár György

Minden, amit csináltam, tovább él, és miután abba kellett hagynom, vitték tovább a fiatalok.

Polcz Alaine