2018.10.27. 18:00

Szívébe zárta Afrikát

Szívemben született Afrika címmel blogol tapasztalatairól, terveiről Könczöl Zsófia, aki a Magyar-Afrika Társaság munkatársaként először egy orvosokból álló misszióval utazott Afrikába. A fiatal győri lányt mélyen megérintették a látottak és eltökélte, hogy vissza fog menni, hogy segítsen.

Pozsgai Kitti

Sárba tapasztott női sorsok

Ugandában első a férfi. A feleség, a gyermek sokadrangú. Egyetlen kitörési lehetőség a nyomorból a tanulás. A legtöbb családban sem tandíjra, sem alapvető élelmiszerekre nincs elegendő bevétel,

a gyermekek pedig beletörődve sorsukba abbahagyják az álmodozást és őseik nyomorgó útjára lépnek.

Márciusban egy ugandai kis faluba érkezett életmentő segítség Magyarországról. Internetes közösségek tagjai mosható intimbetéteket, rongybabákat varrtak és összegyűlt annyi pénz is, amiből ötven gyermek iskolai felszerelést, hatvan család pedig átmeneti segítséget kapott tartós élelmiszerből, tisztálkodószerekből.

Szívemben született Afrika címmel blogot is vezet Zsófia.

Könczöl Zsófia 2012-ben végzett a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban, itt egy előadáson érintette meg először Afrika. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem politológia szakán végzett, majd a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok, diplomácia szakirányán tanult, közben már részt vett különböző Afrikával foglalkozó szemináriumokon. Szívemben született Afrika című blogja ide kattintva olvasható.

A fiatal lány fontosnak tartja, hogy az afrikai segítségnyújtás mellett itthon is végezzen önkéntes munkát. Dolgozott a Lurkó Alapítványnál, a Tűzoltó utcai gyermekklinika alapítványánál, ahol daganatos beteg gyerekekkel foglalkoznak, önkénteskedik a Bátor Táborban is, ahol daganatos és krónikusan beteg gyerekek élményterápiás táboroztatása zajlik, illetve a Hallgatók a Közösség Szolgálatában elnevezésű szervezet MeGyek programjában, ahol gyermekotthonos gyerekekhez járnak tanulni, játszani.

Az első út Afrikába

Idén szeptemberben lesz két éve, hogy Zsófia a Magyar–Afrika Társaságnál dolgozik, ahol hamar felfigyeltek eltökéltségére, szakmai tudására és nyitottságára. Szinte rögtön lehetőséget kapott a kiutazásra is, első útján egy orvosmissziót kísért egy ugandai kis faluba, Manafwába.

Szinte rögtön a szívembe zártam ezt a helyet

– emlékszik vissza az első útjára.

– Látva azt, hogy milyen napi problémákkal kell szembenézniük az ott élőknek és érezni, hogy a nélkülözés, fájdalom mellett micsoda fantasztikus életigenléssel élik meg a mindennapjaikat, bennem is megváltozott valami. Nem sajnálkozva, hanem nyitott szívvel kell hozzáállni egy ilyen segítő munkához és akkor az ember sokkal többet kap vissza, egészen más úton. Én például azóta sokkal hálásabb vagyok az életemért, az egészségemért, tudatosabban élek és jobban odafigyelek a pazarlásra is.

Innen nézve bizony elég nehéz elképzelnünk, milyen lehet egy sárból tapasztott viskóban élni, ahol a csupasz földre születnek a gyerekek és a csupasz földön múlnak el az idősek, betegek. Se egy takaró, se egy matrac, nincs se szék, se asztal, áram és víz nélkül, heti két-három étkezést beiktatva élnek, de élnek. Terveznek, álmodoznak, szeretnek, szerelembe is esnek, és nap mint nap kőkeményen megharcolnak az életben maradásért.

Egy ugandai anya ugyanúgy kétségbeesik, ha belázasodik a gyereke, de nincs se orvos, se gyógyszer, csak a remény. Egy ugandai nőnek ugyanúgy fáj, ha megveri, megerőszakolja egy férfi, de ott nincs segítség, csak a keserű beletörődés.

Higiénia, erőszak, önmegvalósítás

Zsófia márciusi kiutazása alkalmával rengeteg nőt megkérdezett, az interjúkat összeolvasva kezdett benne formálódni a második önálló missziója.

– Vittem magammal mosható intimbetéteket, amiket internetes közösségemhez csatlakozó nők varrtak. Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz. Sejtettem, hogy ott, ahol naponta enni sem tudnak, nem költenek tamponra, de az engem is megdöbbentett, hogy fehérneműt sem hordanak és úgy oldják meg a vérzéssel járó kellemetlenséget, hogy abban az időben nem járnak ki a házból, vagy a legszakadtabb, koszosabb rongyokból tépnek össze darabokat – osztotta meg tapasztalatait a misszióról Zsófia.

A vérzés csak a kisebbik gond. Zsófia azt is elmesélte, hogy az interjúk során számtalan megdöbbentő és szörnyű történetet hallott.

– Az egyik asszony elmesélte, hogy 13 éves volt, amikor az utcáról elrabolta őt egy helyi férfi, aki két hétre bezárta – idézi fel a mindennapos történetet Könczöl Zsófia. – Otthon dolga lett volna, így az apja nagyon mérges lett rá, amiért nem ment haza. Mikor a fogvatartója kiengedte és haza akart menni, az apja elkergette, így nem volt más lehetősége, mint visszatérni abba a házba, ahol bezárva, bántalmazva él azóta is mint az egykori fogvatartó felesége.

Adományosztás Manafwában: iskolai felszereléseket, tanszereket, cipőket kaptak az apróságok.

A legtöbb gyermek erőszakból születik. A mostani misszió egyik fő célja, hogy segítsenek a nőknek abban, hogy megfelelően tudjanak védekezni, elkerülve így a nem kívánt terhességek egy részét. A hőmérős módszert ismerik, így hőmérőket is gyűjtenek nekik, de a helyi nők nagyon szeretnének fogamzásgátló injekcióhoz vagy rendszeresen gyógyszerhez jutni. Mivel a férfiakat nehezebb megközelíteni, megszólítani, így a kisebb gyermekeken keresztül próbálják a fiúkat is érzékenyíteni a nők felé, de Zsófiának nincsenek hiú ábrándjai.

– Tisztában vagyok vele, hogy több száz éves berögzött szokásokon nem fogunk tudni egy csapásra változtatni. Még az első utamon ismerkedtem meg egy testvérpárral, akik különösen közel kerültek hozzám érzelmileg. Mogan ötéves kisfiú, Menda hároméves kislány. Első találkozásunk alkalmával azt mondták, hogy egyedül vannak én ezt akkor úgy értettem, hogy árvák. Tavaszi utam során azonban kiderült, hogy nem. Végig látogattam a faluban 60 családot, akiknek adományt is vittem és az ő családjukhoz is elmentem. Kiderült, hogy az édesapjukkal és a nevelő anyjukkal élnek, az édesanyjuk elhagyta őket. A nevelőanyjukkal nem találkoztam, mivel terhes és az afrikai szokások szerint hazament a szülei házába szülni, de abból, amit láttam és a gyerekek meséltek a legkevésbé sem anyaként bánik velük és erős a félelmem, hogyha megszületik az apukával a közös kisbaba, akkor még jobban háttérbe fognak szorulni. Nagyon látszott rajtuk, hogy szeretethiányuk van, a kislány például egyik nap nagyon beteg volt,éreztem is rajta, hogy lázas és felvettem, onnantól le sem tudtam tenni. Mentünk iskolába programot tartani, oda is jött velem és még az előadásom közben is kapaszkodott a nyakamba és nem engedte, hogy letegyem, csak bújt és élvezte valakinek a közelségét és szeretetét. Mogan is nagyon kötődik hozzám és az egyik nap például megkérdezte tőlem, hogy „Can you be my mummy?" azaz, hogy lehetnék e én az anyukája? Ami nekem nagyon felháborító volt, hogy az apukájukkal különböző körülmények között, de összesen négyszer találkoztam az ott létem alatt és az ő ruhája bezzeg mindig tiszta volt és nem volt szakadt, sőt ő maga is tiszta és ápolt volt. De azt is megtanultam, hogy sajnos ebben a kultúrában ez így működik. Először az apa és utána jön mindenki más – meséli Zsófia.

A gyerekeknek az egyetlen lehetőség a kitörésre az iskola lenne.

A gyermekek háza olyan, mint a legtöbb ház a faluban. Van négy fala, egy ajtaja és teteje. Ágyuk nincs, de még egy rongy sem, amit maguk alá teríthetnének, az ugyanis senkit se tévesszen meg, hogy Afrika meleg. Manafwa a hegyekben van és az éjszakák bizony nagyon hidegek tudnak lenni. Mogen és Menda iskolába sem tudnak járni és vannak napok, amikor egyáltalán nem esznek, a legtöbb napon éhesen fekszenek le.

Kitörés a nyomorból

Az egyetlen lehetőség a kitörésre az iskola. Lehetne. Ugandában, mint a legtöbb afrikai országban, már a legkisebb gyermekek okatása is fizetős, ráadásul nem is olcsó a tandíj, az ottani keresetekhez viszonyítva. Az iskolák felszereltsége és az oktatók által nyújtott színvonal sem a legjobb, de aki írni, olvasni, számolni meg tud tanulni, már nagyobb eséllyel tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Zsófia tavasszal rengeteg gyereknek vitt Magyarországról segítséget. Az itthon összegyűjtött pénzből iskolatáskákat, tanszereket, iskolai ciőt, egyenruhát vásároltak, sőt, a saját pénzéből a már említett testvérpár egy éves tandíját is befizette, miután vett nekik egy matracot.

A legnagyobb probléma az, hogy körülbelül 12-13 éves korukra a gyermeki álmodozásuk átvált passzív ellenállásra

– vázolja Zsófia a nehezítő tényezőket. – Addigra már látják a felnőtt világ nehézségeit, beivódik az otthonról hozott minta, ami a legtöbb esetben egyenes út a bűnözéshez. Különböző programokkal, a helyi segítőkkel közösen folyamatosan azon dolgozunk, hogy a élehető legtovább megtarsuk őket gyereknek. Fontos, hogy állandóan megerősítést kapjanak, hogy jó az az út- a tanulás útja- amin járnak. Hiszek benne, hogy folyamatos jelenléttel meg tudjuk számukra teremteni azt a biztonságos közeget, ahol nem csak jól érezhetik magukat, de egy idő után látni és tapasztalni fogják, hogy mennyire értékesek. Számomra azok, szeretném, ha ezt ők is látnák.

Tele vagyok tervekkel, nem szeretnék itt megállni. Fontosnak tartom annak tudatosítását a magyar társadalomban, hogy a globális társadalmi felelősségvállalás jegyében az, ami ma Afrikában történik ránk is hatással van, ezért a kontinens sikerei és problémái minket sem hagyhatnak hidegen.