A Kádár-rendszer valósága

Ezt részben rendőri, titkosszolgálati eszközökkel, az állambiztonság révén próbálja elérni, de szükséges az is, hogy az emberek valamilyen módon alkalmazkodjanak a diktatúra létéhez és megkössék a saját kompromisszumaikat – állítja lapunknak adott interjújában Majtényi György. A történész Egy forint a krumplis lángos című, a Kádár-kor társadalmáról szóló kötete nemrégiben jelent meg.

– A könyv műfaja történelmi esszé. Miért ezt találta megfelelőnek a Kádár-kor társadalmának bemutatására?

– Láthatóan tudatosan törekedett arra, hogy sok idézettel, példával világítsa meg nemcsak a kor társadalmát, hanem hangulatát is.

– Az akkor született szövegek a korszak nyelvét szintén közelebb hozzák az olvasókhoz. A propagandából és a pártvezetőktől is idézek, de az egyszerű emberek panaszaiból ugyancsak válogattam, amelyek át vannak itatva a kortársak érzelmeivel.

1960. május 1-jei riport a Felvonulási téri dísztribünön Kádár Jánossal. A riporter Szepesi György. Fotók: Fortepan

Hétköznapi cselekedet is bátorsággá válhatott

– A Rákosi-rendszerben uralkodó rettegést egy banális történettel érzékelteti, amikor Kuczka Péter író Rákosi Mátyással ült egy asztalnál. Ez a félelem hogyan változott a Kádár-rendszerben?

– Kuczka Péter története abban a formában vált legendássá, hogy Rákosinál egy fogadáson elvett néhány banánt, hogy hazavigye és megmutassa a gyerekeinek. Ehhez érdemes tudni, hogy a korban csak a pártvezetők juthattak hozzá a boltokban nem kapható déligyümölcshöz, valamint még az állatkertben a majmok és egyéb állatok, amelyekről akkor azt gondolták, hogy nem lehet más eledellel táplálni őket. Találtam egy Kuczka Péter-interjút, amelyben elmeséli a fogadás valódi történetét. Nem banánokat, hanem datolyákat vett ki a gyümölcsöstálból, amelyeket önkéntelenül rakosgatott a tányérjára. Rákosi ennek ellenére feddően nézett rá, erre mindenki elhallgatott, s Farkas Mihály akkori honvédelmi miniszter mentette meg a helyzetet azzal, hogy nyugodtan vigye haza a gyerekeinek. Ez mutatja, hogy egy diktatúrában akár egy hétköznapi cselekedet is legendás bátorsággá válhat. Kuczka Péter és barátainak történetei kapcsán megnéztem, hogyan élték meg a diktatúra világát. Ők Gömbfejűeknek nevezték magukat egy történet nyomán, amelyben egy száj, szem, fül és orr nélküli ember – a Gömbfejű – szerepel, akitől félni kell, aki az emberi félelmek megtestesítője. Szellemes, de félig komoly történeteket találtak ki róla. Kuczka Péter egyszer úgy vélekedett, a Gömbfejű átmenetileg eltűnt 1956-ban, de utána újra megjelent. Hasonlóan látta Tardos Tibor író, Kuczka barátja, a forradalom utáni íróper egyik elítéltje is önéletrajzi regényében. Kuczkának az említett interjúban olvasható egy nagyon érdekes gondolatmenete: azt mondta, a Kádár-rendszer kipusztíthatatlanul beépült generációk lelkébe, mert több mint harminc éven keresztül létezett és olyan keretté vált, amihez mindenkinek alkalmazkodni kellett és idővel megváltoztathatatlannak tűnt. S ebben benne volt a félelem bizonyos fokának állandósulása is.

– Könyvében írja, hogy Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának 1957 végi ülésén azt mondta, sokkal jobb lett volna ötszáz-hatszáz embert kivégezni, s akkor kevesebbet kellett volna börtönbe zárni. A megtorlás milyen hatással volt a társadalomra?

– Fennmaradtak a párt különböző vezető- testületei üléseinek jegyzőkönyvei, amelyeken a megtorlásról beszéltek, s Kádár valóban azt képviselte, hogy minél teljesebb körű és elrettentőbb legyen a megtorlás. Az emberek 1956 után feladták magukban a nyílt ellenállás lehetőségét, társadalmi tudattá vált, hogy a rendszer megváltoztathatatlan. Ebben több dolognak volt szerepe. Először a megtorlásnak, később pedig annak, hogy a Kádár-rendszer megpróbálta a saját kereteit állandóvá tenni, amit lehet konszolidációnak vagy kompromisszumok keresésének is nevezni.

– Az egyes emberek mennyiben játszottak szerepet a diktatúra fennmaradásában?

– Minden diktatúra nemcsak felülről, hanem alulról is épül. A könyvben Hannah Arendtet idézem, aki azt írta, hogy a totalitárius diktatúra tömegtársadalmakban születhet meg, amelyekben elválasztják az egyéneket és a csoportokat egymástól, s így az emberek nem tudnak közösségi lényként viselkedni. Minden diktatórikus rendszer arra törekszik, hogy marginálisak maradjanak az ellenállás formái, és a társadalom számára ne legyenek nyilvánosak, láthatóak. Ezt részben rendőri, titkosszolgálati eszközökkel, az állambiztonság révén próbálja elérni, de szükséges az is, hogy az emberek valamilyen módon alkalmazkodjanak a diktatúra létéhez és megkössék a saját kompromisszumaikat.

– Az irodalom, a művészetek azért maradtak terei valamifajta szabadságvágy közvetítésének, a problémák kibeszélésének, mert Kádárék ezeket nem tudták teljesen elfoglalni?

– Igen. A művészetek minden diktatúrában közvetíthetnek metaforikusan olyan üzeneteket, amelyek direkt módon, konkrétan nem fogalmazódhatnak meg a nyilvánosságban.

Kádár érzékelte a társadalmi elvárásokat

A szovjet párt- és kormányküldöttség ünnepélyes fogadása 1979. május 30-án, amelyen Kádár János feleségével vett részt. Fotók: Fortepan

– Kádár szakított Rákosi stílusával, személyi kultuszával. Bár kérték, nem vállalt keresztapaságot, és előfordult, hogy a hozzá írt levélre válaszul egy családnak banánt utaltak ki, mert liszt- és tejérzékeny gyermeküknek az orvosok szerint arra volt szüksége. Tudatosan építette fel ezt az imázst?

– Részben tudatos volt a részéről, de jól érzékelte a társadalmi elvárásokat is, amelyeknek meg kívánt felelni. Kádár az ötvenes években alig különbözött a Rákosi-korszak pártvezetőitől: szinte ugyanúgy élt, viselkedett, talán csak valamivel visszahúzódóbb volt a személyisége. Az 1957 után kialakított új imázs a hatalomgyakorlás szempontjából úgy mutatkozott meg, hogy Kádár hátrébb vonta magát és a különböző személyes ügyekkel – amelyek csak úgy özönlöttek tikárságához – a hivatalok foglalkoztak. A Rákosi-korban az efféle kérések elintézése még a pártfőtitkár kegyeként jelent meg. Kádár 1957–58 után egyáltalán nem foglalkozott ezekkel a levelekkel, többnyire el sem jutottak hozzá. Az emberekkel ekkor már a hivatalok leveleztek. Mondhatjuk persze egyfelől, hogy ennyi üggyel egy ember nem is foglalkozhat. Másfelől viszont a változás azt is jelzi, hogy a diktatúra hivatalai megkerülhetetlen valósággá – részben még Kádártól is függetlenedett valósággá – váltak az emberek életében.

– Tudjuk, hogy a társadalom hogyan tekintett rá uralma három évtizede alatt és miként alakult a népszerűsége?

– Az sejthető, hogy 1956 után ő volt az egyik leggyűlöltebb ember az országban. Ez a kép a hatvanas években kezdett megváltozni, majd a hetvenes években még inkább átalakult. A nyolcvanas évek válságjelei – az emelkedő infláció, az életszínvonal romlása – viszont megrendítették a pártvezető népszerűségét, amelyről korabeli, nem a nyilvánosságnak szánt felmérések is tanúskodnak. A rendszerváltás után viszont több közvélemény-kutatás is azt mutatta, hogy ő lett az egyik legnépszerűbb magyar történelmi személyiség. Ennek magyarázata nyilván egy olyanfajta nosztalgia, amely az emberek által a Kádár-rendszer pozitívumai közé sorolt jelenségekre irányul, elsősorban arra, hogy viszonylag sokan tudtak megfelelő életszínvonalon élni, vagyis a létbiztonságra. A társadalom az 1989–1990 táján megjelent tömeges munkanélküliséget vagy hajléktalanságot szinte automatikusan a rendszerváltás utáni korszakhoz köti, az egzisztenciális biztonság időszakát meg a Kádár-rezsimhez.