Rákász Gergely: Hálát kapok a közönségtől, abból töltekezve adom azt vissza újra és újra

Tizenöt évesen már orgonakoncertet adott szülővárosában, Győrben. Mikor találkozott először az orgonamuzsikával?

Édesapám egy templomban orgonált másodállásban, édesanyám hegedült és bár a szocializmus idején nem lehetett klasszikus polgári családról beszélni, de a mi családunk hasonlított rá. Művészbarátok jártak hozzánk, beszélgettek könyvekről, zenéltek, énekeltek együtt. Egészen kicsi koromtól körülvett a zene, a lakásunkban ott állt egy zongora. Zeneiskolába jártam, szinte adott volt, hogy zongorázni kezdtem, ám egy családi kirándulás alkalmával Esztergomban hallottam először igazi nagy orgonát megszólalni, és ki is próbálhattam azt és teljesen elvarázsolódtam a hangjától. Akkora hatással volt rám, hogy akkor határoztam el, orgonista szeretnék lenni. Többször feltettem már magamnak a kérdést: vajon én választottam, vagy ez a hangszer választott engem? Azt gondolom, hogy lelki alkatom megtalálta a kifejeződését az orgonával. Magányos farkas típus vagyok, szeretek a saját tempómban tanulni, gyakorolni, egy zenekar pedig szoros együttműködést követel a tagoktól. Az első koncertemet egy lánynak ígértem, akivel a Duna-parton sétáltunk és kérdezte, mikor lépek fel. Mint „komoly”, 15 éves fiatalember rávágtam, hogy nemsokára lesz koncertem. A barátaimmal szórólapokat nyomtattunk, szerveztünk egy kis fellépést, ha már megígértem. A legnagyobb meglepetésemre több mint kétszázan eljöttek. Azt gondolom, mindenki ott volt, aki szeretett. A kezdés előtt remegett mindenem, de a végére elmúlt a lámpaláz, azt hiszem örökre. Persze mindig van bennem egy kis drukk, de „rettegés” azóta sincs.

A koncertjei nem nevezhetők hagyományosnak. Nem csak zenél, hanem mesél és vetít is. Honnan jött az ötlet?

Egy kezdeti, Sopronban tartott koncert alkalmával lenéztem a nézőtérre a templomi karzatról és hát nagyon kevés embert láttam. Gondoltam, fordítsuk előnyünkre a „családias” hangulatot, jöjjenek fel, és nézzék meg az orgonát, meséltem nekik a hangszerről, a zenéről, zeneszerzőkről. Nagy tapssal jutalmaztak. Sajnos elmondható, hogy nagyon sokan vannak beoltva a klasszikus értékek ellen, főleg, ha nem teremtünk kapcsolatot a hallgatósággal. Pedig a csodálatos klasszikus zene időtlen értékeket hordoz, a látványkoncert egyfajta idegenvezetés, ahol megismerkedhetnek a zeneszerzők életével. Az emberek az emberekhez kötődnek, ha ez megvan, akkor már jöhet a muzsika. A vetítések tematizáltak a zenéhez, megerősítik, esetleg segítik megérteni a hallottakat. A klasszikus zene így a mai kor emberének befogadhatóbb, és ezáltal lelket erősítő. Ha úgy vesszük, a koncert végén gazdagabbnak érzi magát mindenki. A jól léthez a test, a lélek és a szellem összhangja kell. Mondhatjuk úgy is, hogy segítek felfedezni, megérteni a világot, és emellett egy élő kapcsolat alakul ki az előadó, a hallgatóság, a gyönyörű muzsika és szerzője között. A látványkoncerttel valójában a 21. század emberének szeretnék komplex élményt nyújtani. A végeredmény, hogy a közönség klasszikus zenét hallgat, festményekben, grafikákban gyönyörködhet, a történelemben kalandozhat egyszerre. Fület, szemet, szellemet és lelket „kényeztetek”, ha úgy vesszük, és tízezrek részesültek már ebben az élményben.

Az Egyesült Államokban tanult és koncertezett, több mint 1500 fellépéssel büszkélkedhet Magyarország, Európa és Amerika szerte. A közönség hogyan fogadja az Ön által nyújtott különleges zenei élményt?

Amikor 2005-ben hazaköltöztem Amerikából, és beszélni kezdtem a koncerteken, akkor azt írta a szakma, hogy Rákász olyan rosszul orgonál, hogy beszélnie kell, hogy elviselhető legyen. Évekkel később, amikor vetíteni is kezdtünk, azt mondták, hogy olyan rosszul orgonál, hogy vetítenie kell, hogy elviselhető legyen. Akkor nagyon fájt, mára azonban egyre többen kezdenek beszélni és vetíteni... Tehát vagy drámaian romlik a színvonal, vagy csak elsőnek lenni nagyon nehéz. Én azóta is teszem a dolgomat, ami valakinek tetszik, valakinek nem. Büszkén mondhatom, hogy a koncertjeimre nagyon sokféle ember érkezik. Játszottam már a dán koronahercegnőnek, ám számomra fontosak a kelet-magyarországi kistelepülések roma fiataljai is. Úgy fogalmaznék, hosszú a sor, mindenkivel igyekszem megtalálni a zenén keresztül a közös hangot, ami nem lehetetlen, ha az ember nyitott a világra, a másik embertársára. A zene válik a kapcsolatteremtés eszközévé, a művészet pedig az én hitvallásomban egy világjobbító közeg, benne, mi „művészek” nem kisebb dolgot végzünk, mint karbantartjuk a világot. A lélek feltöltését, a szellem fejlődését segíthetem, vallom, hogy a töltekezés nyomán másnap a hallgatóságom viselkedése is változik, jobb emberré válunk mindnyájan. Úgy is mondhatnám, aki Bachot hallgat szerdán, az csütörtökön nem káromkodik. Isten gyarló teremtményei vagyunk, világunkban pedig voltak és vannak olyan emberek, akikhez jó és érdemes igazodni. Bár millióan dolgoznak azon, hogy a fogyasztói társadalmat érezzük a legjobbnak, de látom, hogy legbelül érezzük, felfelé tekintés, léleknemesedés nélkül mindez nem elég, üressé válunk. Ha ezt meg tudom értetni, éreztetni a hallgatóságommal a zene által, a szöveggel, a képekkel, akkor igénye lesz a nemesedésre, feltöltődésre, és a jobb emberektől jobb lesz a körülöttünk lévő világ is.

A legfőbb elismerés a díjak mellett

Rákász Gergely koncertorgonista a Férfiak Klubja Példakép díjazottja, szülővárosa, Győr Pro Urbe díjas kulturális nagykövete. Számára azonban most a legnagyobb elismerés, hogy kisebbik fia azt mondta óvodába menet a minap: „Apa, te vagy a jegjobb bajátom!” Nem híve a díjaknak, értékeli, ha kap, de úgy véli, azoktól nem orgonál jobban. Bartókot idézi, aki szerint „a verseny lovaknak való, nem művészeknek.” A közönség hálája számára a legfontosabb, a kritikát pedig egyre jobban viseli. Szerinte, ha az ember fiatal, nagyon sok mindenhez szeretne igazodni, de ahogy idősödik, azt látja, hogy a kritika mögött sokszor érdekek húzódnak.

Mit ad Önnek a közönség?

Lélegzetet, mindent. Nem hiszek a l’art pour l’art-ban, azaz a művészet öncélúságában. Igenis kell közönség a művészetnek. Egy alkotás, legyen az bármi, úgy születik, hogy az alkotó elfogad valamit fentről, vallási felekezettől függetlenül, a Teremtőtől. A tőle kapott tehetséggel a teremtés folytatásaként éli meg az alkotás folyamatát. Kapcsolatba kerül ezáltal az univerzummal, fentről hoz valamit, ami nemes, tiszta, de az nem állhat meg benne, azt tovább kell adni. A közönséggel lesz befejezett ez a csodálatos folyamat. Én átveszem fentről az energiát, a töltést, átadom, a közönség átveszi, hálát érez, tapsol, mosolyog, és én ezt a hálát adom vissza újra és újra. Számomra akkor válik szent egységgé a művészet, ha ezen az úton megyek végig. Ha ez nincs meg, akkor az csak üzlet és nem valódi művészet.

Mit tesz hozzá a „küldetéséhez” az, hogy ma már családja van, két gyönyörű kisfiú édesapja?

Együgyű emberként évekig menekültem a családalapítás elől, a karrierépítést tartottam szem előtt. Aztán kiderült számomra: azáltal, hogy elmélyültem egy másik ember életében, aztán már több ember életének a része vagyok, kiteljesedtem, és ez hallatszik a játékomon is. Életem legjobb döntése volt, mérhetően más ember lettem, megértem. Ha gyermekeket nevelünk, megsokszorozzuk önmagunkat, kinyílik a világ, próbáljuk értékrendünk morzsáit továbbadni, örökül hagyni számukra. Az évek és a kilométerek idősebbé és bölcsebbé tesznek, és ebben a kilométerek nem csak a valós jelentéssel vannak benne, a családalapítás átvitt és jó értelemben is hozzáad a megtett utunkhoz.

Templomos lovag, a társadalmi szerepvállalásban élen jár, a jótékonyság egyáltalán nem idegen Öntől.

Amikor Amerikából több mint 20 éve hazatértem, kerestem a helyem, hiszen nem csak az a fontos, amit az ember csinál, hanem a közösséghez tartozás is. Hálás vagyok a Nagy Károly Lovagrend nagypriorjának, hogy csatlakozhattam hozzájuk, egy 900 éves hagyományokkal rendelkező templomos lovagrend magyarországi ágát „élesztették újra”. Számomra nagyon fontos, hogy az ember nem csak önmagáért él, hanem tennie kell a közösségért is. Egy igazodási pontként tekintettem a lovagrendre, amely megtisztelt, hogy a tagjává fogadott. A krisztusi ideál szerint az ember egy számára értékeset áldoz fel azért, hogy egy még értékesebbet hozzon létre. Mindannyian ezt tesszük kicsiben, a hétköznapokban kiteljesedve. A társadalmi szerepvállalásról pedig azt gondolom, az ember nem önmagában áll, nem fák vagyunk, hanem erdő. Úgyis minden atomizálódik, az individualizmus tombol a világban. A másokkal törődésben sokáig kerestem, mit tudok vállalni, ami hiteles, amivel én is segíteni tudok. Úgy vélem, segíteni úgy lehet igazán, ha én magam rendben vagyok. Amihez értek, az a kultúra, azt szeretném kinyitni emberek számára, hiszen a klasszikus zene óriási lelki táplálék. A méltó emberi élethez ezt a táplálékot tudom kínálni. Az alapítványom segítségével, több művésztársammal, valamint fiatal tehetségekkel elvisszük a zenét olyan helyekre, ahol úgy érezzük, van befogadókészség. Határon túli kis településeken élő magyar közösségeknek szervezünk hangversenyeket, és minden megvalósult koncertre úgy tekintünk, mint egy-egy öltésre két elszakított nemzetrész között a művészet erejével. A világot megváltani nem tudjuk, de egy cseppet hozzáadhatunk a jobb emberiség óceánjához. A jó szándék így kultúrává, megmaradássá, jótékonysági koncertekké válik.

Milyen zenét kedvel, mint zenész, és mi jelenti Önnek a kikapcsolódást?

A klasszikus zenében az számomra a gyönyörű, hogy minden hangulathoz megtalálhatom a megfelelőt, például ha kikapcsolódni vágyom, orosz romantikus zenét hallgatok, Gershwin felpörget, ha rendet kell tenni a fejemben, akkor Bach zenéjét hívom segítségül. A jazz majd’ minden formáját szeretem, a popzenében pedig azt, ahol az előadók maguk írják a dalokat, abban úgy vélem, jobban benne vannak lélekben. Azt szokták mondani, az embernek ezer festményt kell megnéznie, hogy meg tudja mondani, mi az igazán értékes, így van ez a zenével is. Rengeteg-féle zenét kell hallgatnunk, hogy megtudjuk, mi az, ami nem csak megérint bennünket, de fel is emel. Ám igazán a csend kapcsol ki, naponta sétálok, tudatosan mozgok, reggel nyújtógyakorlatokat végzek, nyáron kerékpárral járok dolgozni az irodába. Kell, hogy jusson idő a mozgásra, mert a lelket, a szellemet és a testet is karban kell tartani, hogy jól legyünk a bőrünkben. Tréfásan azt szoktam mondani: „Az egészséges létezéshez, amíg a szellemünket egy anyagi járgányban kell cipelni, bizony kell az üzemanyag mellé az olajcsere is.” A koncertek után hihetetlen jóleső fáradság tölt el, a „csináljuk holnap is” érzés. Ha megtörtént a katarzis, látszik az embereken is. Csodálatos a magyar nyelv ebben is, amikor azt mondják: „adott egy koncertet”. Tényleg egy önzetlen adakozás volt részemről, egy „tessék, itt van egy élmény, vigyétek haza örömmel” szándékkal. A családi nyaralások idején pedig mindenre igyekszünk időt szakítani, hogy együtt legyen a kikapcsolódás és a nem csinálok semmit időszak is, de ahhoz már hozzászoktak a szeretteim, hogy ha van a környéken orgona, azt megtalálom és játszom is rajta.