Idegenek az intimszféránkban

Diósi Karola, a Mindset Pszichológia szakembere szerint ha két idegen egy közös élettérbe kerül, akkor akarva akaratlanul is zavarja egymást, hiszen máshonnan jönnek, más a működési módjuk, mások az igényeik, a szabályrendszerük, az életritmusuk és az életstílusuk. Ugyanakkor muszáj osztozniuk az albérlet helyiségein, illetve muszáj együttműködniük, ami nem egyszerű, így bármi válhat konfliktusforrássá. A súrlódások elkerülhetetlenek: a kérdés csak az, hogy mennyire gyakoriak és milyen intenzitásúak – tette hozzá, majd megjegyezte, ezeket lehet kezelni és együttélési képességeinket lehet fejleszteni.

A pszichológus rámutatott, ahány ember, annyiféle intimszféra szerveződés. Ha például valaki mozaikcsaládban nőtt fel, annak sokkal jobb az alkalmazkodó-képessége, sokkal rugalmasabb személyiség, tágabbak az intimszférájának a határai, mint mondjuk egy egyedül felnövőnek. Kiemelte, akiknek kora gyerekkorban több emberrel kellett együttműködniük, azok sokkal gördülékenyebben veszik az ilyen jellegű akadályokat, így segítheti a középiskolai vagy egyetemi kollégiumba való beilleszkedést, ha az általános iskolás gyermek élményeket szerez egy-egy ott alvós táborban.

Szabályok és én üzenetek

Diósi Karola beszélt arról is, hogy az ideális lakótársi viszonyhoz alkalmazkodókészség, rugalmasság, nyitottság, valamint rendszeres és nyílt kommunikáció szükséges. Ez valakinek könnyebben, valakinek nehezebben megy, de például egy közös és mindenki által elfogadott szabályrendszer bevezetése alapvető szükség az együttélés során. Ezzel nagyon sok későbbi félreértés elkerülhető, ugyanakkor fontos, hogy még az evidensnek tűnő dolgokat is mondjuk ki benne, például, hogy egy napnál tovább nem hagyunk mosatlant a mosogatóban vagy hogy sáros cipővel nem megyünk be a szobába – magyarázta, majd hozzátette, időről időre érdemes újra elővenni, átgondolni ezeket a szabályokat, és módosítani rajtuk, ha szükséges.

A szakember szerint ehhez kompromisszumkészség és őszinte kommunikáció kell, hiszen csak így működik bármilyen emberi kapcsolódás. Az alkalmazkodás semmi másról nem szól, mint hogy az egyének hogyan tudják az érdekeiket képviselni, és hol húzzák meg a határaikat céljaik érdekében – mondta. Azokat a dolgokat, amelyek hatással vannak a jóllétünkre, például, hogy hány fok van a lakásban, tudni kell közvetíteni a másik felé, de úgy, hogy az sem elnyomó, sem behódoló ne legyen. Itt kerülnek előtérbe az „én üzenetek”, az asszertív kommunikáció eszközei, amelyekkel képesek lehetünk úgy képviselni a saját érzéseinket és érdekeinket, hogy közben a másikat sem nyomjuk el. Az E/1-ben megfogalmazott mondatokban az egyén a saját szemszögéből tudatja, hogy mit él meg, mit tapasztal, hiszen saját érzetvilágát más nem bírálhatja felül. A pszichológus rámutatott arra, hogy ha azt mondom, hogy nagyon fázom, ezért csukjuk be az ablakot, azzal előbb célt érek, mintha letorkollom a másikat, mert megint szellőztet. Utóbbi ugyanis támadás, amire visszatámadás lehet a válasz.

Fontos az önismeret

Ahhoz hogy ilyen tudatosan tudjunk kommunikálni, jó ha rendelkezünk valamennyi önismerettel arról, hogy milyenek vagyunk, hogyan hatnak ránk a dolgok, mit nem tudunk tolerálni, mi frusztrál minket, mitől leszünk agresszívek, hiszen ismernünk kell ezeket, hogy el tudjuk kerülni őket. Épp ezért minél érettebb valaki, annál jobban megy számára a másokhoz való alkalmazkodás, de ez nagyban függ attól is, hogy ki milyen személyiség, milyen temperamentumú, milyen környezetben szocializálódott – jegyezte meg Diósi Karola.

A pszichológus szerint természetesen mindezek ellenére is van olyan helyzet, amikor el kell engedni egymást, másik szobába vagy albérletbe kell költözni, mert a felek akarata ellenére sem sikerül feloldani bizonyos ellentéteket, vagy nem sikerül megváltoztatni mondjuk egy tőlük független körülményt, amivel az egyik zavarja a másikat, például, hogy rendszeresen éjjel jár haza egy iskola utáni munka miatt. A lényeg, hogy mindig mondjuk ki, hogy mi miért történik – tanácsolta végezetül.