Törökék egymásért izgulnak a lelátón és a nézőtéren - Apa a győri színházban, lánya a győri kosárcsapatban gyűjti a tapsokat

„Negyvenöt éve végeztem színészként – kezdte Török András. – Hogy akkoriban könnyebb vagy más volt-e a színészet? Szerintem igazán nem, sosem volt ez egyszerű szakma. Emlékszem, mikor otthon bejelentettem, hogy színész leszek, édesanyám meg is kérdezte tőlem, hogy adnak neked ezért pénzt is?”

Török András nem készült tudatosan a pályára, bár mint mesélte, azért valami mocoroghatott benne.

„Fiatalon állítólag jóképű gyerek voltam, a környezetem, a barátaim többször mondták, hogy menjek el színésznek. Én ekkor még nem akartam, majd amikor már nem mondták, akkor döntöttem el, hogy mégis megpróbálkozom a felvételivel. Mondjuk majdnem kicsúsztam a korhatárból, közel voltam a huszonöthöz, ami akkor a felső korhatár volt. Sikerült a felvételi, és bár annyira azért nem szerettem szerepelni, mégis elkezdett érdekelni a színház.

Egyébként azt a plakátot eltettem, máig őrzöm” – folytatta Török András, akinek szerepálmai nem voltak, de igyekezett minél színesebb pályafutást.

„Mint minden színész, én is arra törekedtem, hogy ne kerüljek semmilyen skatulyába. Nem az a típus voltam, hogy szerepeket kérjek, ezt sosem tettem, ahogyan fizetésemelésért sem könyörögtem. Amit adtak, azt eljátszottam. Nyilván ez mostanára annyiban módosult, hogy ifjú hősöket már nem játszom, inkább a karakteresebb szerepek felé sodortak az évek” – mesélte nevetve a színművész, aki 1987-ben került a győri színházhoz.

Dacia, ágy és asztal

„Akkor Bor József volt az igazgató, én április végén érkeztem. Nem a legjobb időben, mert addigra szinte minden színházban megvoltak a szerződések a következő évadra. Egyedül Bor Jóska mondta, hogy akkor jöjjek, én pedig boldogan jöttem egy kölcsönkért Daciával, melynek a tetején egy ágy és asztal volt kikötözve. Az asztal még ma is megvan” – mesélte a színész, aki a kollégáival is mindig kijött.

„Nem emelnék ki senkit se pro, se kontra. Akikkel színpadra álltam, mindenkit nagyon tiszteltem, tisztelek, és a jövőben is tisztelni fogok. Ez egy nehéz szakma, a próbafolyamatokban azért előfordulhatnak súrlódások, de azok a színpadon maradtak. Úgy érzem, senkivel semmilyen rossz érzést nem hoztunk ki egymásból” – mondta András, akinek a közönség elismerése a legnagyobb díj.

„A szakmai díjakat adják, a közönség szeretete azonban egy másik dolog, azt vagy kiérdemli az ember, vagy nem. Nekem szerencsére több ilyen sztorim is van.

Kell ennél több?” – tette fel a költői kérdést a színész, akire a mai napig rendre rámosolyognak az utcán.

Sokan ráköszönnek

„Ilyenkor nekem is olyan érzésem van, hogy ismerjük egymást, így nem tudok úgy végigmenni a városon, hogy ne köszönjünk egymásnak olyanokkal, akikkel szemben valószínűleg csak egyoldalú az ismeretség. Ennek én nagyon örülök, jóleső érzés ez számomra” – fogalmazott András, aki nem emlékszik olyan bakira, amit a színpadon elkövetett volna.

„A színészek rémálmában az szerepel, hogy elfelejti a szöveget, elkésik az előadásról, az én rémálmom is ez. Szerencsére azonban a való életben velem nem történt ilyen” – mondta a színész, aki arra a kérdésre, mennyit változott az elmúlt évtizedekben a színházi közönség, így válaszolt: „A pályafutásomat két részre osztanám. Az első tíz évben Marosvásárhelyen dolgoztam. Ott színésznek lenni valóban hivatás volt, mert a templomon és a színházon kívül magyar szót nem hallott az ember. Győrben mindig színházszerető volt a közönség, rengeteg ember, akivel találkoztam, elmondta, hogy már a szüleinek, nagyszüleinek is bérlete volt. Itt hagyománya van a színházba járásnak, ez az élvezetesebb időszak a színész életében.”

Játékvezetői vizsgát is tett

Török András egyébként fiatal korában szintén kosarazott.

„Tizenkét évig játszottam, a középiskolától az egyetemig. Egészen az NB II-ig jutottam, emellett bírói vizsgám is van, bíráskodtam az iskolásbajnokságban, de aztán felhagytam ezzel. Lányom, Ági édesanyja ennél komolyabb szinten űzte a sportágat, Sándor Zsuzsa több mint százszoros román válogatott volt, hatszoros román bajnok, a Sopronnal pedig a Magyar Kupában volt érmes. Így talán nem meglepő, hogy Ági is végül a kosárlabdapályán kötött ki. Bevallom, a mai napig van bennem izgalom, hogy menjen neki és a csapatnak is a játék. Szinte az összes meccsén ott vagyok, a feldobás előtt mindig én kiáltom be, hogy Hajrá, Győr!

Természetesen nagyon büszke vagyok rá, ahogyan mind a négy gyerekemre. Szurkolok nekik, hogy érmet szerezzenek, sajnos Mompremier kiesett. Nélküle sokkal nehezebb dolguk lesz, vele azt gondolom, döntőzhettünk volna. Szerintem a reális a harmadik-negyedik hely, de remélem, nem lesz igazam, és így is összejön a finálé.

Győzött a kosárlabda

Török Ágnes sorsa hamar eldőlt, bár sokat volt a színházban, voltak olyan darabok, melyeket annyit látott a próbákon és az előadásokon, hogy kívülről fújta a szövegét, mégis a kosárlabdát választotta. Ennek ellenére a színház a mai napig meghatározó a számára.

„Első komolyabb élményem, mikor nagyjából hatévesen lehettem, és elvittek a színházba.

– mesélte nevetve Ági, aki azóta rendszeres színházlátogató, és ahogyan édesapja a lelátón izgul a lányáért, úgy ő a nézőtéren szorít apukája sikeréért.

„Természetes, hogy izgulok miatta, nehogy elfelejtse a szövegét, vagy belehibázzon, de szerencsére nem láttam még tőle ilyet, mindig nagyon jól teljesít” – mondta csapatkapitányunk, akinek a Dzsungel könyvében nagyon tetszett az édesapja.

„Ezt a darabot sokat láttam, apu játszotta a törzsfőnököt, a karakteréhez remekül illet ez a szerep” – folytatta Ági, aki mindenkinek, különösen a fiataloknak ajánlja, hogy járjanak rendszeresen színházba.

„Azért tartom fontosnak, mert a színházi élmény semmihez sem fogható. A győri színház ráadásul nagyon jó, színvonalas előadások vannak. Azt gondolom, mindenki talál számára megfelelő darabot, ami után garantáltan jó élményekkel gazdagodva megy haza” – mondta végezetül csapatkapitányunk.