Bűbájosok és boszorkányok Komárom vármegyében

Megtudtam, hogy hazánkban a boszorkányperek később kezdődtek, mint Nyugat-Európában, de tovább is tartottak, tetőpontjukat a XVIII. század első évtizedeiben érték el, amikor már sok európai országban beszüntették ezeket. A boszorkányüldözés berekesztése Mária Terézia nevéhez köthető. Ezt megelőzően azonban a boszorkányokban való hit kedvező talajra talált Komárom vármegye Dunán inneni és túli területein. Hogy kik voltak errefelé a bűbájosok és a boszorkák, arról dr. Alapi Gyula múzeumigazgató 1914-ben megjelent, Bűbájosok és boszorkányok Komárom vármegyében című könyve beszél, konkrétan hét vármegyei perrel foglalkozik a levéltári források alapján. 

A XVIII. században a javas- asszonyok füvekkel, kézrátéttel, ráolvasással gyógyítottak, ha pedig az irigyeik feljelentették őket, akkor a legszigorúbb büntetést kapták. A vádpontokat nem mindig tekinthetjük teljesen alaptalannak, mert a bábák, füvesek, gyógyítók valóban ismerték a mérgező növények, ásványok hatását, és bizonyára itt-ott alkalmazták is ezeket egyéni érdekből, azonban a vádak túlnyomó többsége természetesen koholt volt, és egyrészt kifejezik a közösségek tagjainak egymás közti ellentéteit, valamint azt a hitet, hogy a váratlan szerencsétlenség, betegség, halál mindig „rontás” eredménye. Ilyenkor bűnbakot kell keresni. 

„A mocsai boszorkányt, Tóth Mártonné Soós Örzsébetet, egy 72 éves kálvinista öregasszonyt 1711-ben fogták perbe azzal, hogy fiatal lányokat próbált boszorkánynak beszervezni. Az asszony persze mindent tagadott, illetve másokat vádolt boszorkánysággal. A per kimenetelét sajnos nem ismerjük. 1721-ben egy madari asszonyt, Bencze Istvánné Barta Katát cipelték a törvény elé, a vádak között túlnyomórészt rontás szerepelt. Például az egyik asszony nem adott neki tyúkot, erre kisebesedett a lába, a másik nem adott neki pénzt, erre a fiának eltorzult az arca, amit a vádlott ráolvasással gyógyított meg. A vádat a törvényszék bizonyítottnak látta, és a nőt kegyelemből lefejezték, majd a testét máglyán elégették. A boszorkányperek láncszemenként kapcsolódnak egymáshoz, hiszen a kínvallatások során újabb és újabb személyek nevei merültek fel, akik aztán előbb vagy utóbb a vármegye fogságába kerültek” – mondta el Számadó Emese. 

Így került bíróság elé az ugyancsak madari Jámborné, akinek neve Barta Kata bűnperében hangzott el. Az egyik ellene valló helyi, Czut Kata vallomása egy korábban nem hallott babonát őrzött meg az utókornak. Amikor Jámborné tudomására jutott, hogy erkölcséről rosszat beszélnek a faluban, megrontotta Czut Katát, akinek a szája félrehúzódott. Ekkor mások javaslatára a vádlott vizeletével átitatott ruhával bekötötték az arcát és ettől a szája „helyre ment”. A híres javasasszonynak további sorsáról sajnos nem tudunk. 

1727-ben elevenen megégették a kamocsai illetőségű Oláh Mihályné Baronyai Katát, aki vádlói szerint embereknek és állatoknak ártott, bűbájos és ördögi mesterséggel betegségeket és bajokat szerzett, majd azokat érintéssel gyógyította, sőt, némely asszonyokat fürdők készítésére oktatott. Hasonlóképpen járt a bagotai illetőségű, 60 éves Barsi Pálné Jászberényi Judit. Az egyik tanú, Bátyó Mihályné például azt állította, hogy amikor 10 éve kislánya született, a köldökzsinórt Bar- sinénak adta, aki azt kakas elé vetette, hogy a nőnek legközelebb fia szülessen. Az asszony 4 évvel később fiúnak adott életet. Egy másik tanú azt mondta, hogy amikor megbetegedett az ujja, a gyógyítani hívott Barsiné azt üzente, hogy gyógyítsa meg az ördög. Ezen üzenet után meg is gyógyult! 

Görbe Ilona Ógyallán szolgált, özvegyként Konkoly István földesúr kocsmáját vezette. Bűne az volt, hogy elcsavarta a fejét a földesúr nála fiatalabb fiának, Konkoly Györgynek. 1733-ban fogták perbe a szépasszonyt, a per vége ebben az esetben sem ismert. Ahogy nem tudni a vizsgálat eredményét Csikós Györgyné Fábián Erzsébet esetében sem, akit 1742-ben fogtak perbe, mert fürdőket készített és füvekkel gyógyított. 

„Gondoljunk csak bele! Napjainkban ezrek és ezrek járulnak a csodadoktorok elé, hogy egy csapásra megszabaduljanak fájdalmaiktól, kóros nyavalyáiktól. A XVIII. századi Komárom vármegyében az ilyen tudás az ember életébe kerülhetett” – zárta a beszélgetést Számadó Emese.