Adventi körlevél Márton apáttól

Krisztusban, a Premontrei Rendhez valamilyen módon kötődő Testvéreim!

A számítógépem előtt ülök, és várakozom, hogy a keresett oldal betöltsön. Közben egyre csak bosszankodom, hiszen valamiért nagyon lassan tölt be. Mi a csuda lett a gépemmel vagy az internettel?! – kérdezem.

A keresőprogram századmásodpercek alatt milliónyi találatot tár elém, a csekkemet pillanatok alatt elutalom, és a megírás idejének töredéke alatt megérkezik a levelem egy másik kontinensre. Ha nem értek vagy nem tudok valamit, nem kell keresgélnem a könyvespolcról levett lexikonban, hanem beírom a gépbe, és az eredmény máris ott van előttem.
Na, és persze, ott a fő üzenőfelület, amely velem van a buszon, vonaton, iskolában, munkahelyen, mindenhol. „Te jó ég, miért nem válaszol? Már vagy egy negyed órája írtam neki! Láttam, hogy látta; akkor meg mi van már?” – mondjuk gyakran.
Két-három évtizeddel ezelőtt heteket, akár hónapokat is vártunk egy levél, egy üzenet, egy hír megérkezésére. Ma pedig annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent azonnal megkapunk, hogy mélységesen felháborít minket, ha valamit mégsem!
S mostantól mégis egy várakozó időszak elé nézünk. Pontosabban erre hív Egyházunk: arra, hogy várjunk együtt, lelkileg és testileg készüljünk az „Adventus Domini”-ra, az Úr eljövetelére. Az ünnepre!

Igen, mert emberi tapasztalatból tudjuk, hogy az igazán lényeges dolgokra készülni kell: azok nem a pillanat törtrésze alatt jönnek létre, hanem a készületben születnek meg!
Mennyi szép dologra tud az ember szépen készülni! Egy szerelmes a randevúra; szinte megható, hogy milyen érzelemdús lehet az effajta készület. Mennyit készül egy fiatal pár az esküvőjére; szinte csak akörül forog számukra a világ. Mennyire várja az ember az első gyermekét, vagy később szinte türelmetlenül követeli az unokáját, dédunokáját. A földműves egész éven át várja az alkalmas időjárást, és ennek eredményeképp a jó termést, ahogy a mesterember is várja a munka értelmes és eredményes befejezését. A diák a vakációt, vagy vakáció alatt az iskolát milyen szenvedélyesen tudja várni, még ha ezt néha komiszan tagadja is! Mennyire vártuk kiskatonaként, hogy elérkezzen a leszerelés, a hazautazás napja. De ma is milyen sokan várják a szeretteikkel való találkozást, akik a munka vagy az élet más feladata miatt huzamosabb ideig távol élnek családjuktól, az övéiktől…
A várakozásnak rengeteg hétköznapi formája van tehát, melyek ma is jelen vannak az életünkben, mégis mintha az emberiség legtürelmetlenebb generációja lennénk.

Miért van ez így?
Talán azért, mert nekünk „minden azonnal kell”. Nincs időnk semmire, és közben mégis azt szajkózzuk, hogy az időnk a legdrágább dolog. Ami annyiban igaz is, hogy az idő megismételhetetlen. Csak azt felejtünk el, hogy minderre akkor sincs ráhatásunk, ha rohanással töltjük a rendelkezésre álló időt, elszáguldva a fontos dolgok mellett. – Az idei adventi körlevelemben ezért egy kis lassításra, nyugodtan haladásra invitállak, kedves Testvérem.
Az elkövetkező időszakban használjuk az időnket másképp. Érdekes és értékes tapasztalat születhet belőle! Az időnket nekünk kell jól beosztani. Ismerjük a rendelkezésünkre álló időt: a 2023. év adventi időszaka 22 nap, 528 óra, 31.680 perc lesz összesen. Kevés ez? Sok? Elég?
Most még nem tudhatjuk, hiszen előttünk van; de gondoljunk csak bele: a levélvárásban sem a levél volt a fontos, hanem a benne rejlő üzenet!
Maga a várakozás sokszor fontosabb, mint az, amire várunk! Nem mi osztjuk be időnket, és határozzuk meg életünk nagy eseményeit, sokszor még a kicsiket sem, hanem valaki más!

Igen, Ő, akire most is várakozunk, hogy megérkezzen!
És kérdezzük meg magunktól: tényleg várakozunk rá? Őrá várunk, aki türelmesebbé, megértőbbé, és jobbá tehet bennünket, ha együttműködünk vele? Készülünk-e a világtörténelem legnagyobb kontrasztjára?
Amikor a legmélyebb, leghatásosabb és legerősebb szeretet egy tehetetlen gyermek képében a kis júdeai falu szélén megszületett, ahol tulajdonképpen nem várta senki!
Még a szülei sem igazán készültek, hiszen utazás közben jött erre a világra.
Ma vajon én várom-e az Istennel való találkozást?
Hogyan várom, ha várom? És ha nem, miért nem?
Vajon ma a júdeai Betlehemben várja-e valaki a SZERETET megszületését, vagy a békés várakozás helyett inkább a fegyverek türelmetlensége és erőszakossága érvényesül?
Vajon a saját környezetünkben békességgel várjuk-e a közénk születő Istengyermeket?
Vajon egyénenként és személyesen tudunk-e tiszta szívből azonosulni az angyalok énekével: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek”?
Talán ma a legfontosabb, hogy várjuk a karácsony által megteremthető, emelkedett, ünnepi és családi légkört. De ehhez nekünk is hozzá kell tennünk a magunk részét:

– Árasszunk a magunk környezetében egyfajta nyugodt és megnyugtató légkört! Igen, legyen időnk – egymásra, és akár várakozni is Valakire!
– Törekedjünk a békességre a mieink között, sugározzunk békét!
– Várakozásunkban tudatosítsuk, hogy Istenre várunk: a Kisdedre, aki a Legnagyobb!

Idei karácsonyvárásunkhoz bátran vegyük segítségül az Egyház kétezer éves tapasztalatát. Mert akkor egy-egy hajnali mise után, egy jócselekedet után, egy szentáldozás csendes találkozójában, egy-egy gyertyagyújtás után, akár közösségben, akár otthon megtapasztalhatjuk azt az emberi jóérzést, melyet megfogalmaz a Rábaközben énekelt kedves karácsonyi énekünk:

„Eljött a nap, mit várva-vártunk,
Az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím’ elhozták
A halkan szálló angyalok.”

Kelt: Csornán, 2023. november 30-án, Advent vigíliáján.