A hét embere – Váray László: Istené a dicsőség, én csak eszköz vagyok

„Nem azt mondom, hogy nem örülök ennek a kitüntetésnek, de Istené a dicsőség. Én csak eszköz vagyok az ő kezében. Az én felelősségem, hogy mit tudok ebből kihozni” – kezdte Váray László, amikor az elismerés apropóján leültünk beszélgetni.

A laudációt Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, az MMA rendes tagja tartotta, aki Váray Lászlóról kijelentette: „Tökéletes szakértelem, jó pedagógiai érzék, humánum jellemzi pedagógiai munkásságát. Nagyszerű generációkat nevelt fel, hiszen a magyar zenekarokban és ütőegyüttesekben számos volt növendéke dolgozik.”

A hit szeretetteljes bizonyosság

– Kiket szeretett leginkább tanítani?

– A középiskolás korúakat. Ez még az a korosztály, amelyik hisz a tanárában. Mi a hit? Az egy szeretetteljes bizonyosság és egy nagyfokú bizalom. A főiskolásnak természetes, hogy már a jövőjére gondol, már a harmadik lépésben van az élete felé. Velük kapcsolatban az kellett, hogy képes legyek beleérezni a másik ember életútjába, hogy lássam, milyen jövő előtt áll. Azt hiszem, hogy azért kaptam ezt a díjat, mert ha akadt egy probléma, akkor én odaültem a hangszer elé és úgy fogtam meg a verőt, mint a tanuló. Figyeltem, hogy hogy csinálja és rájöttem, miért téveszti el. A pedagógiában a legjobb tanítás a példa. Úgy tartom, hogy tanítás közben át kell vennem a tanítvány lélegzetét. Ezért örülök, hogy elismerték a munkámat.

Félrekezelt betegség terelte az ütősök felé

– Hogyan indult az ön pályája?

– Gyerekkoromtól a zene szeretetére neveltek, de ez nem egyenlő az ütőhangszerek szeretetével. Mindig zenéltem valamit: zongoráztam, klarinétoztam. A győri zeneművészeti szakiskolában fúvós szakra jártam, de tizennyolc éves koromban egy félrekezelt szájpenész miatt az összes fogamat elvesztettem, így nem klarinétozhattam tovább. Az ütőhangszerek szeretete akkor érkezett az életembe, amikor Nagy Zoltán – aki zongoratanárként dolgozott az iskolában – azt mondta, hogy ügyes ütős lehetne belőlem. Az ő javaslatára mentem át az ütős szakra. A zongora örök szerelmem maradt ugyan, de apám elhűlt. „A dob nem hangszer” – mondta. „Nem? Akkor én majd megmutatom, hogy mennyire az!” − dacoltam. Most már mondhatom, hogy a mai napig.

– Ütős szakot alapított a konzervatóriumban, később a főiskolán is. Balettosokat és pannonhalmi diákokat oktatott évtizedeken át. Mikor lépett a tanítás útjára?

– Hogy megússzam az akkor még kötelező katonaságot, kissé elkanyarodtam a dobtól, az utam a győri tanítóképző diplomájáig vezetett, amit 1966-ban szereztem meg, amit 1970-ben az alsófokú dobtanári képesítés követett. Még nem száradt meg a tinta az oklevelemen, amikor felkerestem a zeneiskola igazgatóját, hogy hadd tanítsak ott, mivel akkor még nem működött ütős szak. Itt elutasítottak, azonban a konzervatóriumban – ma Richter János-szakközépiskola – vártak rám, annak ellenére, hogy ehhez nem volt megfelelő akadémiai képesítésem. Később a zeneiskolai szolfézs- és ütőtanári képesítést is megkaptam. Ezek a végzettségeim valójában nyugat-magyarországi tanszakalapítói tevékenységem kezdeti lépései voltak, amit tudatosan, Nagy Zoltán tanárom kérésére és halálos ágyán tett ígéretemhez hűen tettem.

A konzi közben megalapítottam a tanárképző – a mai Széchenyi István Egyetem Zenetanárképző Intézete – ütőhangszeres szakágát, vidéken több dunántúli zeneiskola ütőhangszeres szakának indítását kezdtem és kezdeményeztem. Ehhez rögös út visz. Az úttörés, az új út keresése mindig nehéz. Nem volt elődöm, ami valahol megejtően nagy szabadságot adott, de az összes bakin is át kellett esni. Ma azt mondom, hogy az első három évet letagadom, de a többit vállalom.

Amikor a hóhért akasztják

– Végül az akadémiai diplomát is megszerezte.

– Az egy mulatságos történet: már 25 éve tanítottam, amikor indult ütős szak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Éppen felvételiztettünk, amikor a bizottságban mellettem ülő társam a jelentkezők névsorát böngészve kiszúrta a listán, hogy a következő bemutatkozó neve Váray László. Hozzám fordulva csak annyit kérdezett: „A fiad?”. Ekkor mindenki legnagyobb megrökönyödésére a bizottságból álltam fel, hogy előadjam a felvételi darabomat. 1989-ben megszereztem a Zeneakadémia oklevelét.

– Magyarországon elsőként alapított ütőegyüttest 1974-ben. Ezzel a koncertezés volt a célja?

– Nem. Mi az Országos Filharmonikus Zenekarnak lettünk az ütőhangszereket népszerűsítő együttese. Direkt kértem, hogy mi ne koncertező együttes legyünk, hanem népszerűsítők. Nem az volt a célunk, mint például egy vonósnégyesnek, hogy hangversenyezzünk, hanem az, hogy nézzük meg, hogy hol van a Dunántúlon tanítás, és vigyük el azokba az intézményekbe a muzsikánkat, ahol nincs. Elég gyászos az a zeneiskola, amelyik ütőhangszert egyáltalán nem tanít. Ránkynak a Két bors ökröcske című darabhoz írt zenéjét írtuk át ütőhangszerekre, és egy általános iskolás kislány mondta a verses mesét. Ezzel jártuk az óvodákat, általános iskolákat, Mikulás-ünnepségeken léptünk fel. Ebben az időszakban háton hordott hangszerekkel kezdtünk. A legnagyobb siker, hogy később azok íratták be a gyerekeiket a győri zeneiskolába, akik ott voltak ezeken a koncerteken. Ma már a Dunántúl összes zeneiskolájában van ütőhangszeres képzés és ez a Győri Ütőegyüttesnek köszönhető. Ennek a munkának az elismeréséül kaptam meg a Pro Urbe Győr díjat.

Utazási élményeit beépítette módszereibe

– A tanítás mellett az utazás is meghatározó része az életének. Zenészként biztosan, de tanárként is tudott profitálni ebből?

– Mindig többet akartam a terepül kapott katedránál, többet éreztem a tanteremnél. A Markó Iván alapította Győri Balettnek 10 évig voltam házi zeneszerzője. Velük és saját együttesemmel egész Európát bejártam Palermótól Párizsig, Varsótól Moszkváig. A Győri Nemzeti Színház és a Győri Filharmonikus Zenekar mellett a Budapesti Állami Operaházzal és a Budapesti Vonósok zenekarával sokat turnéztam. Ezeken az utakon mindig kerítettem rá alkalmat, hogy meglátogassam a leghíresebb európai zenei intézményeket. Az ott megtapasztaltak alapján újítottam meg a tanítási és előadói módszereimet.

– Arra mi késztette, hogy Indiába utazzon?

– Találkoztam egy Indiában járt emberrel és ez megváltoztatta az életemet. 1990-ben hátat fordítottam az addigi életemnek, áttértem a vegetáriánus életmódra. Azért, mert komolyan veszem a „Ne ölj!” parancsolatát. A tudatom azt mondja, hogy még egy légy életét sincs jogom elvenni. Ez az életvitel vezetett a mai India kultúrájának érdekes világába. Egy évvel később megismerkedtem Rácz Géza tanár úrral, lelki tanítómesteremmel, a keleti kultúrák szakértőjével. Ő mutatta meg azt a hindu dalt, amiben magyar népdalra jellemző szerkezetet lehetett felfedezni. Vele barangoltam be Indiát 2000-ben és 2005-ben, ahol népzenét gyűjtöttem, és Nyugat-Bengáliában sikerült megtalálni a különleges zenei lelet forrását. Ezek az utak több szempontból is hatással voltak az életemre. Egyszer maga a népzenei gyűjtés összehasonlító szakmunkája és kalandja, másfelől a spirituális út, amelyet megtapasztaltam. Nemcsak lenyűgözött, de körülölelt és meghatott. A másság elfogadásának kemény iskoláját jártam végig. Nem csoda volt ez, hanem iskola, lecke, melyet meg kellett tapasztalnom, látnom, a zsigereimben átélnem.

Itt tettem magamévá azt az indiai mondást, miszerint „ha ott van a szíved, van megoldás, ha nincs, akkor van kifogás”.

Névjegy

Váray László Zoltán zenetanár és zenekutató. 1944-ben Bácsandrásszálláson született. A Győri Filharmonikus Zenekar és a Győri Ütőegyüttes alapító tagja.

Elhivatott, magas színvonalú művészeti és oktatótevékenysége, népzenei kutatómunkája, valamint a győri ütőhangszeres képzés megalapításában vállalt meghatározó jelentőségű szerepéért Pro Urbe Győr díjat vehetett át 2014-ben. Pedagógusi és zenei munkássága mellett több könyv szerzője. Megjelent könyvei: Baksa Veron vetett ágya: népzenei monográfia, A Győri Ütőegyüttes története, Ütőhangszeres szó- és kifejezéstár, jelenleg legújabb könyvén dolgozik, amelyben az Indiában szerzett élményeit, tapasztalatait veti papírra.