Kisalföld logö

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -3°C | 3°C

Mindegyikünknek sok apró identitása létezik

Esterházy Péter és Fabiny Tamás beszélgetése apaságról, kisebbségi létről, a múlt hagyatékáról

Az Apáczai-főiskola nagyelőadója csordulásig megtelt az evangélikus egyházközösség szervezte disputára, rengetegen jöttek el meghallgatni Esterházy Péter író és Fabiny Tamás evangélikus püspök eszmecseréjét. Az idei tanév utolsó diskurzusát Galambos Ádám vezette, melynek rövidített és szerkesztett változatát olvashatják. 

Galambos Ádám: – Utolsó témánk az identitás. Az értelmező kéziszótár szerint az identitás jelentése azonosságtudat, míg egy pszichológiai lexikon szerint a személyiségfejlődés eredményéről van szó. Számotokra mi az identitás?

Esterházy Péter: – Én  szeretem magam katolikusnak mondani. Igaz, elsősorban kulturálisan, s nem a hittel kapcsolatosan. Azt gondolom, hogy mindegyikünknek sok apró identitása létezik, s ebből keveredik ki valami összefüggő, amiről nem tudunk különösebben beszélni – inkább csak mutatni társainknak. Én például egy sajátos családhoz tartozom, mely nagyon erősen definiál engem. Annak ellenére, hogy amikor ’50-ben megszülettem, ennek a nagy hatalmú történelmi családnak nem volt semmilyen hatalma. Márpedig ha egy ilyen családnak nincs hatalma, akkor az nagyon rokonszenves, ahhoz nem kell kritikai alapon közelíteni. Ugyanilyen a kapcsolatom gyökere az egyházzal; amikor, mondjuk így, ministránsként megismertem a klérust, a katolikus egyház épp vereségben élt. Ezért aztán ’90 után is nehezen találtam egy egyházkritikai hangra – ami pedig egészséges volna.

Fabiny Tamás: – Tán kevesen gondolnák rólam, de én is katolikusnak vallom magam. Hogyan értem ezt? Luther Márton élete egyik utolsó megjegyzése volt, hogy ő katolikus, wittembergi katolikus szeretne lenni az utókor szemében. Márpedig ha az egyház valóban egyetemes, akkor miért ne lehetne a római mellett genfi vagy wittembergi katolikus? Ha már a vallási identitásból indultunk ki, akkor számomra az egyházi lét mindig a kisebbségi léttel fonódott össze. Gyerekkoromban, amikor előkerült, hogy papnak vagyok a fia, akkor rögtön kicsit stigmát kaptam. Ha kitudódott, hogy a konfirmáció miatt nem mentem kosárlabdaedzésre, még a csapattársaim is megvetően néztek rám.  Később a lelkészi tevékenységem során ugyancsak legitimációs kérdések sorára kellett válaszolnom, melyet nem minden esetben tartok szerencsésnek. Ha ugyanis más szemszögből, elvonatkoztatva az egyháztól azt állítom, hogy „magyar vagyok, tehát nem vagyok cigány", akkor elég cifra, semerre sem vezető meghatározások kerekedhetnek ki.

Mit adhat a szülő gyermekének?

G. Á.: – Sok mindent hoztatok otthonról?

E. P.: – Hát most konkrétan nemigen... Szerintem roppant lassan derül ki, mit kapott az ember otthon. Legjobban akkor látom, mit hoztam a családomtól, amikor a testvéreimet nézem – saját karikatúrámként. Szoktam volt említeni futballista testvéremnek (Esterházy Márton, 29-szeres válogatott labdarúgó – a szerk.), hogy milyen jól bánik a magyar nyelvvel, míg én cserébe profin rúgom a labdát, s ő mindig nagyvonalúan beleegyezik a számomra hízelgő alkuba. Apaként szintúgy azt tartja szem előtt az ember, mit és hogyan ad (át) gyermekének, s sűrűn esik abba a hibába, hogy „protestáns" prédikációkat tart. Hamar kiderül azonban, hogy papolhat akármit az ember, a gyereknek valójában az számít, amit a szüleitől lát. Nekem ikonképem volt édesapámról, hogy ül és gépel, vagyis állandóan dolgozik. Ennek köszönhetően tőle tanultam a munka becsületét, méltóságot, nagyvonalúságot. Félreértés ne essen: nem szeretnék úgy tenni, mintha nem én írtam volna a Javított kiadást, de ez akkor is így igaz. (Esterházy Péter a Javított kiadás című könyvében kendőzetlenül írt édesapja ügynökmúltjáról. – A szerz.)

F. T.: – Érdekes, hogy az írógépnél ülő édesapa motívumából nekem is jutott, csak én nem tudtam belőle Harmonia Caelestist írni. Nagyon szeretem apámat, de rossz emlék, hogy mindig háttal ült.

E. P.: – Nekem szembe…

F. T.: – Akkor szerencsésebb vagy nálam.

E. P.: – …de soha nem nézett fel.

F. T.: – Visszavonom előbbi mondatom, az még rosszabb.  Valamiért nem tudom elfelejteni, hogy egyszer édesapám odabújt mellém az ágyba, s szópókert játszott velem. Sokat gondolkodtam róla, hogy ez a jelenet miért nem megy ki a fejemből. Végül arra a jutottam, hogy valószínűleg azért nem, mert édesapám ritkán játszott velünk, minden bizonnyal a
fiai érettebb férfikorára várt, amikor már teológiáról és történelemről tud velünk véleményt cserélni. A saját gyerekeim esetében mindenképp szeretnék ezen változtatni, hétvégenként szoktunk is focizni vagy túrázni ide-oda. Visszatérve a családi gyökereimhez: édesapámtól útravalóul egyértelműen a papi hívást kaptam, bár meg kell vallanom, hogy fiatalon sokáig lázadtam a sorsom ellen. Édesanyámtól pedig a falu, pontosabban Weöres Sándor szülőfalva, Csönge és a vidéki miliő szeretetét örököltem.

Zugárusként imádkozni kezdtem

G. Á.: – Ti mit tanultatok gyermekeitektől?

F. T.: – Jól ismerem Péter könyveit, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy ő sokkal többet és szebben tud mesélni erről. Röviden csak annyit tennék hozzá, hogy apának lenni csodás, s rendkívül boldog vagyok, hogy tíz évvel második gyermekünk után harmadikként világra jött Lujza lányom. Ő tizennégy hónapos.

E. P.: – Ha társaságban vagyunk, s üveges szemmel tekintek magam elé, Zsozsó lányom odajön hozzám, s fülembe súgja: „Zsozsó vagyok, a három bé osztályba járok. A lányod." Ennek oka, hogy soha nem sikerült megjegyeznem, melyik osztályban tanul. Kezdetben, amikor még nem kanászodtam el, rendesen besegítettem otthon, én vittem-hoztam Marcell fiamat az óvodába-óvodából. Ilyenkor ugye nekem kellett felöltöztetnem a gyereket, s ezt mindig megkülönböztetett figyelemmel nézték az anyukák. Kétségkívül picit hosszabban tartott az öltöztetés, mint nekik… Az apró didaktikai trükkökben – mikor, milyen könyvet nyom az ember a gyerek kezébe – sem bizonyultam nagyon tehetségesnek.

G. Á.: – Szándékosan hoztam egy rossz kérdést: a munkátokat mire alapozzátok?

F. T.: – Esetemben a sokszínűségre, a lelkészi tevékenység kellőképp szerteágazó. Kikapcsolódni az olvasással szoktam, különösképp olyan könyvekkel, melyeknek kevés az egyházi feladatuk. Ha például Péter valamelyik írását veszem a kezembe, akkor nem az a konkrét célom, hogy a prédikáció során felhasználjam…

E. P.: – Pedig az volna a jó…

F. T.: –  Egyik könyvedben azt fejtegeted, hogy a barátod
fiának súlyos betegségéről telefonon értesülsz, mire úgy fejezed be a gondolatot, hogy „miután leraktam a kagylót, zugárusként imádkozni kezdtem". Ezt a végtelenül szívből jövő, emberi sort sokat idézem prédikáció közben.

G. Á.: – Kíváncsian várjuk, te mire alapozod az írást, Péter?

E. P.: – Az írás roppant bonyolult képződmény, valahol a tudás és a nem tudás között. Ha ugyanis csak a tudására épít az író, akkor az írás könnyedén rutinná válhat. Márpedig hiszem, hogy a művészet számára nincs halálosabb, mint a rutin. Ha meg csak nem tudsz, abból se jön ki sok jó. Tudni és nem tudni egyszerre. Erre az ingoványra építem az írást.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Keresett ''árucikk'' a magyar elme

Zajos, a sajtóvisszhangban néhol botránnyal kísértnek mondott közgyűlésen van túl a Magyar Tudományos Akadémia. Októberben újabb, várhatóan nem kevésbé csendes rendkívüli közgyűlés lesz. Vizi E. Szilveszterrel, az MTA elnökével beszélgettünk, akire mozgalmas nyár vár. Tovább olvasom