Győr-Moson-Sopron - kisalfold.hu

Az erről szóló határozatot az 1957-es őszi, országos értekezleten fogadták el. A gondolatot előbb KISZ-bizottsági tanácskozások követték, majd megindult az „országos harc" a láp és a mocsár hasznosításáért. Az előzetes számítások szerint mintegy 900 ezer köbméter föld kitermelésére volt szükség. 1958-ban a KISZ 100 ezer köbméter megmozgatását vállalta.

Az „önkénteseket" két táborhelyen, a horvátkimlei és a hansági állami gazdaságok területén várták: munkaruhát, szerszámot és teljes ellátást kaptak a dolgozó egyetemisták, aktivisták. Élelmezésüket az üzemélelmezési vállalat biztosította a „bányásznormának" megfelelően.

A táborokat 1958. június 15-én nyitották meg. A korabeli sajtó vezető helyen tudósított a nagy munkáról s buzdította a fiatalokat a részvételre. Tóth József, a megyei KISZ-bizottság szervezőtitkára a május 25-i Kisalföldben leírja: „Minden fiatal szeretné, ha elmondhatná, hogy neki is része van a Hanság hasznosítási tervének megvalósításában. Ezenkívül a fiatalok a romantikát is szeretik. Nem romantikus egy ilyen nagyszerű munkában résztvenni?" – tette fel a költői kérdést.

Kommunista közösségek

A Hanság lecsapolását akkoriban gazdasági érdeknek vélték. Úgy képzelték, hogy tizenöt-húsz év múlva a területen virágzó szántóföldek, dús rétek, erdők és rendezett nádasok lesznek. „De az akció elősegíti a kommunista közösségek kialakítását is. Itt a fiatalokat nemcsak a közös játék, dal forrasztja össze, hanem a szocializmusba vetett hit, a közös építés is." A KISZ megyei bizottságának 1958. május 26-i kibővített ülésén megyénk ifjai a 100 ezer köbméter föld kitermeléséből 10–15 ezret vállaltak magukra.

Másnap a szervezet járási végrehajtó bizottsága is összeült, „alapos vita után elhatározták, hogy a hansági táborokba szombat-vasárnap 10 csoportban 300-400 fiatalt vezetnek társadalmi munkára". Az étkeztetés biztosítására néhány KISZ-vezető felesége vállalta, hogy „bográcsokban jó ebédet főznek az önkéntes munkásoknak". Néhány falu, ahonnan nem tudtak erőt biztosítani a hétvégi munkára, pénzt küldött a vállaláshoz. A kunszigetiek például 1000 forintot, a mindszentpusztaiak 200-at.

A mosonmagyaróvári Kossuth-gimnázium 50 diákja, a mezőgazdasági akadémia 25 hallgatója jelentkezett a Hanságba. A munkát a vízügy szakemberei irányították és tervezték. Úgy képzelték, hogy a Horvátkimlei Állami Gazdaságban 7–8 ezer, a hanságpusztaiban 5–6 ezer hold földet tesznek termővé, a talajvizet 60–70 centiméterrel csökkentik, a vizet a tárnokréti szivattyútelepen emelik ki a Rábcából.

Hólyagos tenyerek

A vízügy munkatársa volt már az ’50-es években a ma Bősárkányban élő Majlinger Nándor. Az első napoktól részt vett a munkában és jól emlékszik az elgyötört, a nehéz munkától kifáradt, ám „bátor és harcos önkéntesekre".

– A nyirkai részen kezdődött meg a csapolás, itt ástak először úgynevezett öntető árkokat. A diákok mellett a környező községekből is fogadtak brigádokat, őket viszonylag jól megfizették, a kitermelt köbméter után kapták a bért – emlékezett. – Igaz, a munka nagyon nehéz volt, nem bírta volna ki mindenki, és csak ásót, meg lapátot használhattunk. A mérnökök kijelölték a csatornák vonalát és a munkások keze nyomán vezették a vizet a Rábcába.

A következő ütemben a felső részen, a szentjánosi határban, az erdő fölött kezdődött a munka, ott dolgoztak a diákok, egyetemisták. Sátrakban laktak, nagy kondérokban főzték nekik az ebédet, nagy híre volt persze a lecsapolásnak, hiszen igazi „KISZ-es" akció volt. Szegény gyerekek, sokat szenvedtek, tiszta hólyag meg seb volt a tenyerük, nem szokták persze. Ráadásul hajtaniuk is kellett, mivel versenyt hirdettek a brigádok között. Az Alföldről érkezettek szívósabbak voltak, főleg, akik odahaza is fizikai munkát végeztek, de a legtöbbjük igencsak „odavolt", kegyetlen munka volt az a nagy, vállalati lapátokkal.

Az ország ebből a szenvedésből persze semmit nem vett észre, hiszen a híradások csak a boldogságról, az örömről és a természet felett aratott győzelemről, a KISZ-es fiatalok harcáról szóltak. A horvátkimlei táborban például 320 megyei KISZ-vezető dolgozott és tanult egyszerre. Négy óra munka, négy óra tanulás, majd a szórakozás, így állt össze a napirend. A korabeli tudósítás szerint a tábor „minden kényelemmel el van látva.

A lakósátrakban kényelmes vaságyak, a tábor egész területén villanyvilágítás, sőt, még korszerű zuhanyzó, fürdő is áll az ifjú önkéntes munkások rendelkezésére." Június 30-án a Mező Imréről elnevezett horvátkimlei táborban az ünnepélyes zászlófelvonás után Várnai Ferenc, a KISZ központi bizottságának titkára üdvözölte a lelkes ifjakat. A szép, de kemény munkáról szónokolt, s a fiatalok rögtön ásót, csákányt ragadtak és indultak a láp ellen, hogy „igaz hazafiságról" tegyenek tanúbizonyságot.

– Nagy feneket kerítettek az egész munkának, megyei vezetők, járási emberek jöttek szép számmal, hogy buzdítsák az egyetemistákat. Meg kellett mutatni, hogy mire vagyunk képesek, többre, mint a nyugati kapitalisták. Az országos vezetőkre nem igazán emlékszem – idézi az akkori időket ismét Majlinger Nándor. – Persze minden vendégnek kedveskedtek a táborlakók, bemutatták a munkát és megismertették a brigádokat, mindegyiknek neve is volt, nagy elvtársakról „kereszteltek".
A hanságmajori tábor megnyitását Komócsin Zoltán, az MSZMP Politikai Bizottságának póttagja, Lombos Ferenc, a párt megyei első titkára és Katona Lajos, a megyei tanács végrehajtó bizottságának elnöke is megtisztelte jelenlétével.

A fiatalok úgy döntöttek, hogy táborukat az „ellenforradalom elleni harcokban hősi halált halt Ivan Karpov főhadnagyról nevezik el". A táborlakók egyre többen lettek, a győri lenszövőgyár KISZ-szervezete egymaga harminc fiatalt indított útnak Hanságpusztára, a fertőszentmiklósi nádgazdaságból tizenkilencen jöttek. A Kisalföld július 8-i számából kiderül, hogy a legtöbb földet „talán az újrónafői állami gazdaság fiataljai mozgatták meg, akik a gazdaság főagronómusával, főkönyvelőjével egy sorban bírkóztak a szokatlanul nedves, iszapos talajjal".

– Kivezényelték a szovjet hadsereget is, ők ugyan külön „éltek", de a magyar fiatalokkal együtt dolgoztak – mondja Nándor bácsi. Szavait alátámasztja az írott beszámoló: „A szovjet harcosok száz tagú csoportja is megmutatta, hogy nem csak a fegyvert, de az ásót is derekasan forgatja." Nem volt azonban mindenki ilyen lelkes, akadtak „szabotőrök" is. Például a Győr-belvárosi KISZ négy fiatalja a „teherautó tetején heverészett". A győri fonoda fiataljai közül is akadtak ketten, akik „a többiek nem kis megbotránkozására munka helyett a fűben heverésztek".

Kádár elvtárs ultizni tanít

Kemény munkások is bőven akadtak persze: a győri Richardsból, a szerszámgépgyárból, fonodából, öntödéből, a finommechanikától, a hajtóműgyárból. Sopronból nyolcvan, Mosonmagyaróvárról újabb negyven, a járásból hatvan, a csornai járásból ötven, a kapuváriból hatvan KISZ-es jelentkezett. Nem volt szinte olyan község, üzem, amelyik ne képviseltette volna magát a nagyszabású terv megvalósításában.

Majlinger Nándi bácsi azt mondja: akkoriban nem gondolkodtak azon, értelmes célért dolgoznak-e, a fizetés jól jött, a lelkesedés megvolt, amit a korabeli sajtó egész oldalas beszámolókkal fokozott. A Kisalföld augusztus 15-i száma így tudósított Horvátkimléről:
„ Aludt a tábor. Csak az ügyeletes tanár, Molnár Sándor lett figyelmes a zajra. Mi ez? Gépkocsi? Egyre közelebb hallatszott a motor kétségbeesett bírkózása a sárral. Talán élelmet hoztak. Már bújt volna vissza a sátorba az ügyeletes, amikor a kíváncsiság megállásra késztette. A hirtelen fékező kocsiból három ember szállt ki. Nem is ételhordók, nem is munkások... A zápor szürke függönyén keresztül kirajzolódott a három mosolygó ember arca.

– Kádár elvtárs! – ismerte fel rögtön Molnár Sándor, s a meglepetéstől nem tudta, hogy üdvözölje-e a vendégeket, vagy riassza a tábor vezetőségét... Igen, Kádár János, Apró Antal és Komócsin Zoltán elvtársak csak úgy, értesítés nélkül, meglepetésszerűen megérkeztek a horvátkimlei táborba. Azonnal gumicsizmát kértek, esőköpenyt, egy tervrajzot és nekivágtak a cuppogó sáron, lápon keresztül a majdnem járhatatlan útnak."

Kádár János örömmel szemrevételezte a munka eredményét, a megbolygatott lápot, büszke volt. Nagy volt az izgalom a táborban, a szakács azon aggódott, vajon elég ízletes lesz-e a főztje, majd a fiatalokat újabb meglepetés érte. Az elvtársak ugyanis nem a számukra külön megterített sátorban költötték el ebédjüket, hanem a hosszú, udvari asztalnál kértek helyet. Kádáréknak ízlett a pörkölt, és délután még röplabdáztak is a KISZ-esekkel, később autogramot osztogattak és kezet ráztak a harcos ifjakkal. Alkonyodott már, amikor Kádár elvtárs autójában „felbúgott a motor és indulásra várt a kocsi.

Már alig látszott, de még mindig magasra emelkedtek a búcsút intő kezek, még mindig lobogtak a zsebkendők. Hát ezért olyan vidámak a horvátkimlei tábor fiataljai. Ezért megy olyan könnyen a munka! – Mert nagyon jó érzés az – mondják a csákányozó fiatalok –, hogy eljött hozzánk Kádár elvtárs." A párt első embere amellett, hogy a röplabdában jeleskedett, ultizni is tanította a fiúkat: „Kádár és Apró elvtársaktól hasznos tanácsokat kaptak a kártyához."

Augusztus végén aztán véget ért a táborozás, lebontották a sátrakat, a fiatalok a viszontlátás reményében búcsúztak a hansági tájtól. Több ezer ifjú önkéntes dolgozott a lápon, több mint kilencvenezer köbméter földet mozgattak meg, 28 ezer 555 méternyi csatorna készült el. A munka eredménye: 2750 katasztrális hold új termőterület. A nagy kampány után szívet-lelket melengető szónoklatok dicsérték az önkéntes munkáskezeket, az újságok pedig a szocializmusba vetett hitet emlegették, hiszen a fiatalok politikailag is megerősödve tértek haza.

Nem visszafordíthatatlan

– A lecsapolt területek persze nem voltak igazán jó termőtalajok, de a propaganda ezt már nem emlegette – jegyezte meg Majlinger Nándor. – Szerencsére megélhettem, hogy a Hanságot rehabilitálták és újra vizes élőhelyeket alakítottak ki. Magam is gyakran kisétálok a Nyirkai-Hanyba, ahol először ütöttük az ásót a földbe és ahol ma már ismét a természeté a terület.

A vízügyi szakember szerint a KISZ-es munkabrigádok nem okoztak visszafordíthatatlan károkat a Hanságban, a munkákkal kapcsolatban viszont sok az előítélet. A már nyugdíjas dr. Bárdy Pál évtizedekig irányította a megye vízrendezési munkálatait.

– A KISZ-tábori munkák úgy indultak meg, hogy az erdészet üzemi vízrendezést rendelt meg az Észak-Hanságban először a káros vizek lecsapolása, később az üzemi öntözések miatt. Ettől inkább rugalmasabb lett a rendszer, hiszen a vizet ide-oda lehetett vezetni a területen. A fiatalok az összekötő csatornákat készítették el, vagy a meglévőket újították fel. Így biztonságosabb lett az erdészet gazdálkodása. Tehát az a szemlélet, hogy a KISZ-esek nekimentek és lecsapolták a Hanságot, téves és előítéletes. Úgy érzem, hogy nem történt olyan beavatkozás, ami valamely visszafordíthatatlan természeti katasztrófát vagy romlást idézett volna elő.

Újra a természet az úr

A bősárkányi határban, a Nyirkai-Hanyban 2001-ben fejezték be a rehabilitációs munkákat holland támogatással, amellyel hatszáz hektárt árasztottak el újra vízzel. A Nyirkai-Hany rekonstrukciója százhúszmillió forintba került.

Lecsapolás korábban is

A jégkorszak után a mai Hanság területe hatalmas ártér volt. Lecsapolására először 1658-ban tettek kísérletet, amikor a Rábca medrét Bősárkány és a Király-tó között kiegyenesítették és mélyítették. Később, 1775-ben készült el a csatorna a Hanságon át egészen a Fertő tóig, amit Esterházy-csatornának neveztek. 1799-re kiásták a Hegedűs-csatornát Bősárkány és a Király-tó között, ami 28,5 kilométer hosszú volt. A munkával elérték a Király-tó környékének lecsapolását. 1826 körül például a lébényi Hanyban 24 kilométeres szakaszt ástak meg, eredményeként 2000 hektárral nagyobb területről tudtak jó minőségű szénát betakarítani.