Kisalföld logö

2017. 07. 29. szombat - Márta, Flóra 16°C | 27°C Még több cikk.

Boldogság az élő múlt töredékeiből

Mária néni és Sándor bácsi életét negyven évvel ezelőtt Csornán fonta egybe a sors. Előtte mindkettőjük útjára súlyos árnyékok vetültek, de ezek a közösen megélt négy évtized egyetlen napját sem keserítették meg.
Micska Sándorné Pászly Mária férjével.
Emlékidézés közben régi fényképek, megsárgult levelek, gyöngybetűkkel egy külön lapra gyűjtött, az imádság mellett naponta erőt adó bölcsességek kerülnek elő. Köztük Babits sokszor idézett szavai: „És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a másik énekét is szépnek." Micska Sándorné Pászly Mária azt vallja, hogy ettől a „visszhangtól" teljes az ő élete is, hiszen rendjük szétszóratása előtt szerzetesnőként, majd „civil" nevelőként a gyermekek közelsége és szeretete ajándékozta meg fénnyel, derűvel mindennapjait.

– Fiatalosan és örömmel dolgoztam a rendben. A háború alatt egyre nyugtalanabb lett az életünk. Negyvenöt után vészjósló kérdések nyomasztottak: mikor üldöznek el bennünket, mikor kell levetni a rendi ruhát? Magányomban sokszor kapaszkodtam a keresztbe, megcsókoltam és azt suttogtam: „Uram, segíts!" Nehéz idők voltak, amit 1950-ben még nehezebbé tett a szétszóratás. Testileg-lelkileg mély nyomot hagyott bennem – mesélte Mária néni, aki ekkor döntött úgy, hogy kilép a szervezetből.

– Szerettem a szerzetesi életet, a munkámat, mégis azt éreztem: a megaláztatásban és a bizonytalanságban egy láthatatlan kéz megfog, az eddigi irányba, ám mégis másik útra késztet. Kellett a megélhetés, hiszen a jövedelem és nyugdíj nélkül maradt idős szüleimnek én voltam az egyetlen kenyérkereső támasza.

Mária néni először sekrestyésként szolgált havi száz forintért az egyik csornai plébánián, majd 1951-ben Mosonmagyaróvárra hívták tanítani. Hatszázötven forintot keresett havonta, amiből nyolcvan volt az albérlet, ötvenet megtartott zsebpénznek, a többit megélhetésre szüleinek adta.
– Hétfőn Csornáról Óvárra utaztam, szombaton pedig Óvárról haza. Az egyik ilyen hétfői vonatozás alkalmával ismerkedtem meg egy bús szemű, mégis mosolygós fiatalemberrel, Laczkovics Dezsővel. Ezekből a találkozásokból barátság született, majd ötvenhárom nyarán éreztem: valaki átsétált a szívemen. Három év múlva, ötvenhatban a menyasszonya lettem. A tiszta reményekkel megálmodott jövőnket a gyilkos óvári sortűz törte derékba: Dezső a laktanyánál súlyos comblövést kapott. A karjaim között halt meg...

Mária nénit a lemondás, a megaláztatás, a tragikus próbatétel ellenére – talán kárpótlásként – boldogsággal ajándékozta meg a sors. Akkor már évek óta ismerte Sándor bácsit, 1963-ban úgy döntöttek: egybekötik életüket. Ahogy mondja: segítő társat, biztos támaszt, sok-sok örömet kapott a Teremtőtől férjében, akivel minden évben elmennek Répceszemerére, ahol Mária néni tragikusan elveszített első szerelme nyugszik.

– Annak idején minden titkot megbeszéltünk, a szívünkkel együtt átadtuk egymásnak azokat. Békességben, szeretetben élünk. Mindig együtt mondjuk a reggeli, déli és az esti imádságot. Én aggódó természet vagyok még ma is, de a férjem könnyed derűje, tréfái elsimítják a gondokat. Úgy ismerjük egymást, mint két testvér, még a csendekből is értjük a másik gondolatát.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nyolcszázezren várják a felzárkóztatást

A magyar közszolgálatban dolgozók várhatóan 2005-ben érik el az európai uniós bérszínvonal alsó… Tovább olvasom