Kisalföld logö

2017. 01. 24. kedd - Timót -6°C | -3°C Még több cikk.

Fészbúk

Nem felejtem el, hogy ott az a kis iksz a képernyő jobb felső sarkában. És ha azt megnyomom, akkor kezdődik a valódi élet.

Gyorsétterem, két tizenkét év körüli lány egy asztalnál, egymással szemben. Nyomogatják az okostelefonjukat. Huszonötödik perce. Nyilván csetelnek. Nem biztos, hogy nem egymással...

Azon tűnődöm a sült krumplim fölött, vajon ezek a lányok tudják majd, milyen érzés igazán, mélyen, személyesen beszélgetni? Értelmezni a beszédes pillantásokat, a másik arcán átfutó érzelmeket? Dekódolni a reakcióit, olvasni egy gesztusból, mozdulatból? (Egyáltalán: kerek, magyar mondatokat használni, ahol a „vok" még kínai sütőedényt jelent, nem pedig a létige egyes szám első személyének netes megfelelőjét?)
A Facebookon zajlik az élet. A neten ismerkedünk, vitatkozunk, egyeztetünk programot és álláspontot, informálunk, gyalázunk és ríkatunk meg másokat (és nézünk cuki cicás videókat). Kérdés, hol van az a határ, ahol a Facebook már nem az életünk hasznos segítője, hanem maga AZ élet. Mikor válik a lényünket, időnket és figyelmünket beszippantó csapdává, amikor reggel, az új ruhánkat felvéve már nem az foglalkoztat, mennyire fogunk tetszeni benne életünk párjának, hanem hogy hány lájkot kapunk majd érte, miután lefotóztuk magunkat a tükörben. Amikor egy étterembe beülve nem az az első (és második, és harmadik) dolgunk, hogy elmerüljünk az élvezetekben, hanem hogy azonnal tudassuk 829 emberrel, hogy remekül vagyunk és bécsi szeletet ebédelünk éppen. Mikor jön el az a pont, amikor tényleg elhisszük, hogy az a több száz ember – „friend", ahogy a Facebook fogalmaz –, akiknek nagy részével az elmúlt három évben nem találkoztunk (és a következő háromban sem szeretnénk különösebben), tényleg a barátunk?

Nem kell nagyon alaposan körbenéznem, hogy eszembe jusson az az ismerősöm, aki azt is közhírré teszi az interneten, mit reggelizett, de nem veszi észre, ha egy közeli barátjának komoly problémája van. Mint ahogy olyan is, aki kisgyerekes anyukaként arra panaszkodik, hogy reggelizni és hajat mosni sincs ideje a baba mellett, miközben naponta ötször érzi szükségét, hogy gazdag képanyaggal alátámasztva informálja a nagyvilágot a ded napi fejlődéséről. (Ami egyébként ilyen mélységekben egyébként is csak egy nagyon, de nagyon szűk kört érdekel.) S akkor ott vannak még azok, akik teleszórják az étert szívhez szóló Ghandi- és Teréz anya-idézetekkel, de a saját édesanyjuknak nem mondták ezer éve, hogy „szeretlek" és szó nélkül elmennek a nélkülöző szomszédjuk mellett...

Szó se róla, én is használom a Facebookot. Rendeltetésszerűen: ismerkedem, tájékozódom, kapcsolatot tartok a segítségével. Van barátom (igazi!), akire itt találtam rá, merítek róla inspirációt a vasárnapi ebédhez és születnek cikkeim a „fészbúkon" feldobott témákból. De nem felejtem el, hogy ott az a kis iksz a képernyő jobb felső sarkában. És ha azt megnyomom, akkor kezdődik a valódi élet.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Minden mindegy

Ám a köztévéről az embernek mást kellene gondolni, hiszen az a köztévé. Tovább olvasom