Életmentő műtétje után már szanatóriumban lábadozik Szabó Ottó, az ETO legendás futballistája

Múlt szerda délután – az ETO Fradi elleni kupameccsének szünetében – még korábbi csapattársaival ünnepelt, majd csaknem tragédiába fordult az éjszaka Szabó Ottó számára, aki a Rába-partiak aranycsapatának köszöntése után, már otthonában lett annyira rosszul, hogy mentőt kellett hívni hozzá. A gyors orvosi beavatkozásnak hála, ma már túl van a nehezén, de ahogy azt a balatonfüredi szívkórházban mesél­­te, testileg és szellemileg is nagyon megviselték az elmúlt napok történései.

„Három kilót fogytam, amióta a szanatóriumban vagyok, pedig egyáltalán nem panaszkodhatom, minden kívánságomat lesik az orvosok és az ápolók – mondja szinte kérdés nélkül a volt klasszis labdarúgó. – Már reggel hatkor elkezdődnek a vizsgálatok, többször is csinálnak ultrahangot. Az a baj, hogy éjszaka nem igazán tudok aludni. Amint becsukom a szemem, az agyam elkezd pörögni. Mi és miért történt velem? Holott pár napja még semmi bajom sem volt. Ez persze nem lehet igaz, mert azt mondták az orvosok, egy folyamat része, hogy a szívem ilyen állapotba került. Ez azért is érdekes, mert semmi jele nem volt a betegségnek, igaz, már nem nagyon szaladgáltam, de azért az unokámmal fo­­cizgattam néha – teszi hozzá a melegítőben lábadozó egykori villámgyors szélső. – Alig vártam, hogy a fiúkkal találkozzunk a stadionban. Nem is volt semmi gond, kellemes összejövetel volt.”

„Aztán este tíz felé, már otthon, kezdtem magam rosszul érezni – teszi hozzá Szabó Ottó. – De nem a szívem, a mellkasom fájt, egyszerűen rossz lett a közérzetem, s volt egy kis hányingerem. Egyre rosszabbul lettem, s hajnali kettőkor szóltam a feleségemnek. Ő hívta ki a mentőket.”Azonnal a győri kórházba vitték, ahol kiderült: komoly a baj. A 66 éves egykori játékost, majd edzőt a vizsgálatok után továbbszállították Budapestre, a honvédkórház szívsebészetére, ahol aztán életmentő szívbillentyűműtéten esett át.

„Nagyon hálás vagyok a győri – köztük dr. Dézsi Csabának – és a budapesti orvosoknak, ápolóknak. A fővárosban egyébként azt mondták, ha akkor hajnalban nem kapok segítséget, nem érem meg a reggelt. Másnap mentővel vittek Pestre. Életem eddigi legszörnyűbb utazása volt. Ahogy százhetvennel robogtunk, azt mondtam magamban, ennyi volt, nekem befellegzett. Soha többet nem látom az unokámat. Leírhatatlanul rossz érzés volt. Pedig nekem még muszáj itt maradnom, vár a feleségem, a családom. Azt mondják, a műtét jól sikerült. Elég nagy vágás is kellett hozzá – pólóját felhúzva mutatja meg nekünk a köldökétől a mellkasáig tartó heget.

– Telefonon rengetegen keresnek, de nem tudok mindenkivel beszélni. Nekik és az értem aggódóknak üzenem: köszönöm, hogy gondolnak rám. Három hét múlva talán otthon leszek. Most azonban még a szobát sem hagyhatom el. Napközben elvagyok, tegnap is meccset néztem a tévében, de ahogy mondtam, az alvással akad gondom. Bevallom, eléggé el vagyok keseredve, bár a család próbálja bennem tartani a lelket. A fiam is azt mondta: »Pár napja műtötték a szíved, ma meg már sétálgatsz.« Hamarosan eljönnek ide is meglátogatni, már nagyon várom őket. Aztán hogy milyen lesz majd az életem? Nyilván eleinte óvatosabb, de aztán remélem, ugyanolyan, mint korábban volt. A masszőr, aki reggel volt nálam, s egyébként felismert, mert nagy focirajongó, mesélte, hogy egy hentes ismerőse ugyanilyen műtét után már újra a húsosládákat cipeli. Ha azokat én nem is akarom, az unokámmal azért még szeretnék majd futballozni.”