Kispályás hangulat 2

Tisztelt Sporttársak / Szurkolók!

Az első történet a frissebb, alig egy hete történt. Épp a heti kispályás bajnokinkra készültünk - kezdett alakulni a csapatlétszám a pálya szélén - amikor a következő eseményeknek voltunk fültanúi.

Épp a vége felé közeledett a 10 év körüli legények edzése, amikor a főnök, az edző szólt a gyerekeknek, hogy vége, üljék körbe elemezni fogják a mai edzést. A gyerek leülnek, üdítő a kézbe, edző nekikezd - tisztára mint pár méterrel odébb a kicsit idősebb sporttársak teszik ugyanezt, csak ott mindenki hozzászól.

A lényeg a következő - nagyon jó a csapatösszetartás, közösen, hangosan köszöntik a névnapos, szülinapos csapattársakat, majd miután mindez megvolt a „Manager" elmondja a következő napok edzéseinek a menetrendjét.

És itt jön a meglepetés, a pénteki edzés csak 18:30-ig fog tartani, a szokásos 19 helyett. Mély döbbenet, értetlenség a gyerekek - hát mi játszani akarunk?? - és a szülök arcán, majd jön a költői kérdés - „ Tudjátok-e mért csak 18:30-ig fog tartani? Mert aznap lesz az ETO-VIDEOTON meccs és azt a világért sem hagynám ki". Nagy lett az öröm a gyerekek között ők is belelkesedtek „megnézzük, szurkolunk mi is!!!"

A másik történet már nem lesz ennyire vidám, de annál tanulságosabb. Szerencsére több éve tagja lehetek egy nagyon jó baráti társaságnak, mely már akkor évek-évtizedek óta együtt játszott ill. játszik a mai napig. Minden héten vasárnap délelőtt 8:30-tól játszottunk egy jónevű, nagy kézilabdás hagyományokkal rendelkező középiskola betonos! pályáján. Akkoriban volt a betonos pálya meg a salakos, sehol a műfű.

Az iskola engedélyével mentünk be, játszottunk, majd következett a „Borsodi-óra" - mindenki elmesélte mi történt vele a héten, majd délben hazamentünk ebédelni - idilli hangulat.

A probléma ezután kezdődött. Az iskola - hangsúlyozóm 40 és 50 év közötti családapákról, nem holmi tinédzserekről van szó - megtiltotta, hogy bemenjünk a betonos pályára, mivel tönkretesszük azt, meg egyébként is a zaj zavarja a lakókat. / Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a pálya közvetlen szomszédai ott voltak, velünk fociztak. / Igen nem a beton teszi tönkre a cipőt, az izületet hanem mi a betonos pályát. Hogy nyomatékosítsák döntésüket, vagy hogy bizonyítsák hatalmukat, ezt a rendőrség kihívásával látták megoldottnak. A rend őrei jöttek - mi mást tehettek - intézkedtek, mi pedig elmentünk. Ekkor a csapat legidősebb tagja, azt mondta - nagyjából szó szerint idézem - „Ha én sportminiszter lennék csokit osztogatnék mindenkinek aki vasárnap délelőtt sportolni akar, nem pedig elkergetném...."

Azt gondolom ez a mondat fejezi ki a legjobban azt amit a tömegsporttal kapcsolatban tenni kell... és ami kezd megvalósulni Győrben. A lelkesedés a sportolási vágy a legfontosabb és ezt ápolni, fenntartani ill. felébreszteni kell.

Sporttársi üdvözlettel, Tötö