Egy nagy lebukás szimfóniája

A Bocs, félrement! szereplőjével, a Jászai Mari-díjas Mészáros Mátéval beszélgettünk kütyükről, nézőkről és nevetésről.

– Diplomaszerzés után Eger, majd a Vígszínház jött, 2015 óta pedig szabadúszó. Mit várt és mit kapott a váltástól?

– Nem igazán voltak elvárásaim, legfeljebb annyi, hogy több pénzem lesz, és ez be is jött. Meg az, hogy kevesebb kötöttség lesz az életemben. Egy nagy társulatban nem nagyon van már idő arra, hogy azt figyeljék, mi történik a színésszel, hogyan fejlődhetne, inkább a nézőszámra és a jegybevételre koncentrálnak. Az ember persze olykor hajlandó vállalni némi szegénységet, ha cserébe fontos előadások részese lehet. Nem leszek képmutató: az ideális felállás az volna, ha jó előadásokat csinálnánk, amit sokan néznek, és még mi is meg tudunk belőle élni. Nemcsak ennek a hiányát bírtam nehezen, de azt is, hogy el kellett kéredzkedni, mint az iskolában. Most én osztom be az időmet, én döntök az ajánlatokról. Korán rá kellett jönnöm, hogy több a felkérés, mint amennyit érdemes elvállalni.

Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen beindul a szabadúszás, azt sem, hogy ezzel párhuzamosan a filmes munkáim is megszaporodnak.

Mészáros Máté

– Azért van olyan része a társulati létnek, ami hiányzik?

– Hiányzik, hogy előadás után leüljünk dumálni egy ital mellett. Van pár ember, akikkel sűrűbben találkozom, de alapvetően másokkal játszom este, mint akikkel másnap reggel próbálok.

A nagy sikerű off-Broadway komédia valós történet, valós e-mailekből.

Sokan játszhattuk már valamelyik szerepét. Az előadásban Mészáros Máté.

Fotó: Takács Attila

A színészek nevét keresik a plakáton

– Orlai Tibornál az Együtt szabadon nevű formáció egyik alapembere lett.

– Tiborral már volt egy élő kapcsolatunk az egykori osztályunk tagjainak életét feldolgozó AlkalMáté Trupp sorozata miatt. Sokat beszélgettünk és meglepett, hogy mennyire szeret minket, színészeket. Ő pontosan tudja, hogy nem a darabot, nem a rendezőt, nem a díszletet kell eladnia, hanem a színészt. Az emberek még mindig a színészek nevét keresik először a plakáton, és ettől a tudattól mi is másképp működünk, máshogy érezzük magunkat.

– Orlainál komoly repertoárja alakult ki mára, benne könnyed és komoly szerepek egyaránt vannak: a Párterápia és Az étkezés ártalmasságáról, a Pesti barokk és a hamarosan Győrbe érkező Bocs, félrement! is más stílus, más regiszter.

– Először kicsit tartottam attól, hogy lesz hiányérzetem művészi értelemben, de óriásit tévedtem! A Párterápia pszichiátere nagyszerű színészi feladat, a Parti Nagy-monodráma igazi, komoly kihívás. És ott van a Second Life is, ami valóságos örömjáték: utoljára talán Egerben éltük át azt közösen a volt osztálytársaimmal, hogy valami igazán ügy tud lenni, eközben a formája újszerű és még személyes is.

Bármelyik Feydeau-bohózat attól vicces, hogy ezek az emberek az életükért küzdenek, mert nem akarnak lebukni a feleségük, a szeretőjük előtt. És ha ennek az igazságát meg tudjuk mutatni, akkor a néző boldogan nevet. Mészáros Máté

Mindenki a saját szólamát énekli

– A sorból kilóg a Bocs, félrement! is, amiről azt feltételezem, hogy kicsit más a közönsége, mint a többi Orlai-előadásnak. Kinek talál be igazán ez a produkció?

– Azoknak, akik haladnak a korral, akik rendszeresen e-maileznek, chatelnek. Akiknek olyan munkahelyük van, ahol élőben ritkábban, inkább csak a neten keresztül, virtuálisan érintkeznek egymással. De egy nagyon tág körről beszélünk, már ötvenen, hatvanon túl se különleges dolog netezni. Amikor ezt játsszuk, érezni, hogy a nézők értik és értékelik a véletlenül rossz helyre elküldött üzenetekből születő komikumot. Tény, hogy kicsit ismerni kell azt a közeget, amiben játszódik a szöveg.

– És ön rá van kattanva a kütyükre?

– Igyekszem képben lenni, igen. Amikor a 2000-es évek első felében berobbant a net, eleinte nem voltak eszközeim, később kapcsolódtam be, de mostanra mániám lett. Imádom, ha a kocsiban kihangosítóval beszélek, szeretem a vezeték nélküli kapcsolatot, de azért túlélem, ha épp telefon nélkül üldögélek valahol. Chatelek, használom a Messengert. A közösségi portálokat meg egyszerűen kommunikációs eszköznek tekintem: sok ismerősöm és barátom van, akikkel élőben nem, vagy ritkán tudunk találkozni, ott viszont meg tudjuk beszélni, amit meg kell.

Azt vettem észre, hogy sokan már nem is tudják a másik telefonszámát, inkább csak ráírnak a chaten: a telefon valahogy a személyesebb kapcsolatok területe maradt. Mészáros Máté

– Ebben az előadásban az öt színész végig szemben ül a nézőtérrel, nem néz egymásra. Nem is kell talán megkérdeznem, hogy mi jelenti ebben a legnagyobb nehézséget.

– Valóban, úgy kell kapcsolatnak lennie közöttünk, hogy nincs köztünk kontaktus. A végszók nem egymásra válaszolnak, az eltévedő levelek miatt közvetlen összefüggés nincs a megszólalások között, de közben mégis kibontakozik egy történet. Nehéz volt megtanulni, hogy mikor jövök én, hiszen logikai kapcsolat nincs a mondatok között. És sokáig kerestük a megfelelő formát is: hogyan érzékeltessük, amikor egymással beszél vagy egymás mellett elbeszél két szereplő? Végül az egész olyan lett, mint egy oratórium: mindenki a saját szólamát énekli és azon belül kell életet kreálni a színpadon. Meg persze humort.

Komédiával búcsúzhatnak az nézők az évtől a győri Vaskakasban.

Fotó: Takács Attila

Nincs két egyforma nevetés

– Jól veszi a közönség a dolog humorát?

– Az utóbbi időben már rögtön az elején értik a szituációt. A bemutató idején az első néhány megszólalásnak el kellett telnie, mire mindenkinek leesett, hogy virtuális beszélgetések tanúja. De most már rögtön nevetnek, jönnek velünk.

– Nem viszi nagyon félre, ha nagyon nevet a néző?

– Engem jó irányba visz a nevetés. Mert nincs két egyforma nevetés: érzem, ha azért kacagnak, mert lecsúszott egy nadrág, vagy amiatt, mert megértettek valamit, vagy mert feszültség van a levegőben, valami váratlan felismerés történt. Ez mindig jó jelzés a színésznek. Ha nevet a néző, akkor ott valami működik. És egy vígjátéknál ez nem nagy baj.

– Ezek szerint van füle a közönségre.

– Minden színésznek van, és kell hogy legyen rá füle. Még Magyar Attilától tanultam az Új Színház stúdiójában, hogy ha nevetnek, akkor mindig vissza kell venni kicsit, mert az azt jelenti, hogy már megvannak. Ez olyan, mint amikor integetünk egy ismerősnek: ha észrevett, akkor abbahagyjuk és nem kalimpálunk tovább. Az évek alatt megtanultam, hogy a nevetést nem kell erőltetni: sokkal fontosabb a szerep emberi igazságának a megmutatása.

Stephanie boldogan éli a hű feleségek életét: gondoskodik a háztartásról, neveli a gyerekeket – aztán egy napon kap saját számítógépet. Be is csap a mennykő. Érkezik egy furcsa üzenet a férjétől, talán nem is neki szánta?