Mit köszönünk meg, ha átenged a zebrán az autós?

Érdekes szokás jött divatba: hiába elsőbbsége van, a gyalogos mégis intéssel köszöni meg a járművezetőnek, hogy átengedte a zebrán.

De vajon miért? A hivatali sorban sem hálálkodunk a mögöttünk állónak, amiért nem áll elénk. És a sötét utcán sem köszönjük meg a szembejövőnek, hogy nem rabolt ki.

Ráadásul a köszönetet jelző intés rendszerint viszonzatlan marad. A sofőr nem nagyon tud mit kezdeni ezzel a köszönettel, hiszen ő csak szabályosan közlekedik.

Az is különös, hogy a zebrán akkor köszöni meg a gesztust a gyalogos, amikor egyedül van. Ha tucatnyian kelnek át, tizenkét kéz sosem int vissza.

De hát, miért is integetünk?

1. Mert tényleg udvarias gesztus az elsőbbségadás

A gyalogos alapélménye, hogy egy-egy átkelőnél addig álldogálhat, míg átmegy az összes autó, és ennek semmi következménye nem lesz. Nemigen bírságolnak járművezetőt, mert áthajt a gyalogátkelőn egy várakozó előtt. Így a gyalogos minden elsőbbségadást jólneveltségnek tud be, és személyes rokonszenvvel válaszol.

2. Mert hálásak vagyunk, hogy nem lett konfliktus belőle.

Senki sem keveredik fölösleges konfliktusba szívesen. A bunkóságnak a látványa is felkavaró, nemhogy az, amikor elszenvedjük. Aki megtanulta, hogy a jókedvére otthon is szükség van, az tényleg hálás, mert legalább ennyi együttműködés sikerült. És ezt a hálát ki is fejezi. Más szóval, megköszöni a járművezetőnek, hogy nem volt suttyó.

3. Mert jelezni szeretnénk, hogy tényleg át fogunk menni

Ha nincs szemkontaktus, a gyalogos nem egészen biztos abban, hogy a jármű valóban miatta lassított-e. Ezért a gyalogos a saját biztonsága érdekében köszönőleg int a járművezetőnek. Így mindjárt magabiztosabban kel át.

4. Nincs különösebb oka, de mégis sok van

Annyi, hogy a gyalogos és a járművezető sikeresen megoldott egy helyzetet, amelynek eredménye az, hogy a gyalogos félelem nélkül kelhet át a zebrán. Az együttműködés jó érzés; az ember jobban érzi magát a bőrében, ha szavak nélkül is érti a környezetét. Ki ne mosolygott volna már ok nélkül más emberekre?

... és persze, van, amikor nincs mit megköszönni. Fotó: Segesvári Csaba