Hétvégi tűnődések (2022/04-30.)

A virágba borult – s lassan elvirágzó - gyümölcsfaágak látványából, a simogató langyos szellőből tudjuk, érezzük: végre megérkezett a tavasz. Visszavonhatatlanul, mert ezen az ideig-óráig tartó rossz idő sem képes változtatni. Milyen jó elnézegetni a virágzó mezőt, a zöldellő vetéseket vagy a frissen nyírt pázsitot. Jólesik gyönyörködni a tavaszi virágokban, frissen feslő, apró levelektől duzzadó ágakban... Jelek, melyekből - értő lélekkel – kiolvasható az újjáéledő természet örökérvényű üzenete.

A természet tudja, mi a dolga. Törekszik is rá, hogy a Teremtő által neki rendelt küldetést beteljesítse. Csak sokszor az ember nem képes megérteni, hogy „mi végre van a világon”. Egyik nap szeret, másnap már gyűlölködik. Képes megkeseríteni a másik sorsát, s ha érdeke úgy kívánja, a vérontástól sem riad vissza…

Az első húsvét után a tanítványok egy rövid időre visszatértek eredeti, kenyérkereső munkájukhoz: halászni indultak. Az egész éjszakát Tibériás taván töltötték, de eredménytelenül, ugyanis semmit sem fogtak. Mikor megvirradt, Jézus kint állt a parton, de ők nem ismerték fel. Azután érdeklődött, mennyire volt sikeres a fogás. „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok” – hangzott utasítása. Úgy tettek és alig bírták visszahúzni a nagytömeg hal miatt. Erre János felismerte, hogy aki a parton áll, az nem lehet más, mint Jézus. Így kiáltott testvéréhez: „Az Úr az!” (Vö. Jn.21/1-8.) Ez a felismerés vezetett ahhoz a találkozáshoz, melynek során Péter apostol végérvényesen az egyház alapköve, sziklája lett (Vö.Jn.21/15-19.).

Hasonlóképpen jelenik meg előttünk is időről időre Jézus. Nem ismerjük fel őt, pedig mindennapjaink szép, illetve keserves pillanatai is folyamatos jelenlétére utalnak. Nincs időnk ilyesmire, talán mert nem is akarjuk igazán megfejteni e „jeleket”. Olyannyira el vagyunk foglalva saját elképzeléseinkkel, hogy nem tudunk hallgatni lelki „megérzésünkre”. Nemcsak az apostolok kiváltsága volt a találkozás élménye. Jézus velünk is találkozni akar. Mi azonban rendre elmegyünk mellette. Sokszor, szinte előrelátható módon: hiába fáradozunk. Mintha jólesne siránkozni üres hálóink felett, ahelyett, hogy a sokadik alkalom után végre jó oldalon vetnénk ismét a vízbe...