`E feledékeny országban ő volt az emlékezet´

"Magas, bádog tolóágyon feküdt, lószőr pokróccal takarva. Oldalt villanykörte égett. Miután a szolga meggyújtotta a mennyezetlámpást, föltakarta övig. Szíve táján rózsaszín tapasszal volt beragasztva a seb. Nyitott szeme a régi tekintettel nézett, de nem ránk, hanem oldalt, az üvegszemek mozdulatlanságával. Mi is mozdulatlanul álltunk. Nekem az a magyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ő, aki csak pár percre vált eggyé az élettelen világgal, s annyi mindent tudott itt, most, hogy mindezt egyszerre elfelejtette, még többet tud, olyasmit, ami fölér minden tudással. Majd arra gondoltam, hogy mi mindenre emlékezett azelőtt, hány verssorra, hány mondatra, melyeket évtizedekkel ezelőtt olvasott, hány író munkájára, melyet egyetlen hallásra megjegyzett, nagy egészében és kis részleteiben, lüktető lávaanyagában, és nyers vázában, árnyalatában és központozásában, akár zongoraművész egy roppant partitúrát. Most kialudt ez az emlékezet, az eleven emlékezet, mely hűségünk, virrasztó lelkiismeretünk volt. Ő volt ebben a feledékeny országban az emlékezet. Úgy rémlett, hogy az amnézia sötétsége borul ránk.

Közvetlenül az ágya előtt vérfolt piroslott, az apja vére. Benn a dolgozószobában ugyanekkora folt feketedett, egy tintafolt, az apja tintája. Kiontott vér, kiöntött tinta, vér és tinta, e két "különös nedű", mely nekünk, íróknak egy. Mindössze ezt a két nyomot hagyta itt hátra ő.

Az előszobában újságírók várakoztak, tiszteletteljesen, mélyen leverve, mintha családtagok volnának. A háziak elmesélték a történteket.

Egész nap a leánya ágyánál tartózkodott. Reggel a leány barátnőjét, hű ápolónőjét is elküldötte a hivatalba, nehogy otthonléte gyanús legyen. Csak ő maradt mellette. Későn délután dolgozószobájában az íróasztalnál utolsó levelét írta, mely rendelkezéseit tartalmazza. A többi levelet már hónapokkal ezelőtt lepecsételte, azt a szürke borítékot is, melyben elefántcsont papírvágó kését küldette el nekem, a kezdőbetűivel. Ő, akinek mozdulatai oly kimértek voltak, akkor izgatottan írhatott. Fölborította az üvegtányért, melyen tintatartója állott. Rámeredt erre az értéktelen üvegholmira, sopánkodva kérdezte környezetét, vajon csakugyan összetört-e? Amikor megbizonyosodott felőle, sóhajtozni kezdett, mintha valami jóvátehetetlen kár esett volna, majd leborult az asztalra, a két karjára, s percekig úgy maradt. Ez volt az egyetlen kitörése. Amint folytatta a levélírást, tintatartóját is fellökte, s a tinta lecsorgott a padlóra.

Halottfehéren, elcsigázottan szorongatta egymásra két tenyerét. Folyton ezt suttogta: "Jaj, kislányom." A beteg rohamot kapott, fuldokolni kezdett, kihajolt az ágyból. Miután az orvos szívzsongítót adott neki, annyira jobban lett, hogy tréfálózott is, mosolyogva kérdezte apjától, megijedt-e nagyon? Tizenegykor következett a második roham. Ekkor a leány így szólt: "Imádkozzunk". Kezeit összetéve gyermekkori imáját kezdte: "Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem." Itt abbahagyta, s ezt mondta: "Félek, apa." Ő ezt felelte, csöndesen: "Ne félj". A haldokló folytatta, ő pedig leányával mondta az imát, melyről tudta, hogy az ő halotti imája is. "De a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám." Közben biztatta, mindig hangosabban, erélyesebben, csaknem kiabálva: "Ne félj, ne félj", a hátraszegett fejével, a zúzmarásan lobogó hajával, a keményen pillantó szemével, mint mikor haragudott s roppant erélyes volt: "Ne félj". A leány bólintott: "Már nem félek. Csak te is imádkozz." Háromszor egymás után mondták el ezt az imát, együtt. Akkor ő az orvosra nézett. "Adj neki még egy injekciót." A haldokló fejét rázta. "Már nem kell. Jól érzem magam." Megint imádkozott. Anyja arcképére tekintett: "Anyához megyek." Most az apa biztatta: "Imádkozzunk." Egyre erősebben hallatszott szavának rettenetesen harsány, éles staccatója: "Ne félj, ne félj", valami önkívületes meggyőződéssel, mintha arról biztosítaná, hogy az élet és halál semmiségének valahol értelme és föloldása lehet. Még egyszer belefogtak az imába. A leány hangja elhalt, csak még az apáé hallatszott. Aztán az se hallatszott.

Patakzó szemmel lépett az orvos az ebédlőbe, intett, s a rokonokért sietett. A környezet bénultan állt. Ő nagy léptekkel a halottaságytól az ablakig sétált, majd vissza, gyorsabban. Hirtelen magára zárta az ajtót. A leány barátnője azt hitte, hogy egyedül akar maradni, tisztelte az apa fájdalmát. De rosszat sejtve a fürdőszobához vezető ajtóhoz rohant. Mire odaért, az is bezárult, kemény kattanással. A következő pillanatban azt hallotta, hogy benn kíméletlenül csattogva engedik le a görredőnyt. Fölkapta a telefonkagylót, de mire letette, eldördült a pisztoly.

Babits Mihály, Osváth Ernő, Gellért Oszkár, valamint Tóth Árpád, Beck Ödön Fülöp, Kosztolányi Dezső. Fotó: MTI (reprodukció)

Valami zuhant, egy feldőlő szék s utána még valami. Erős kiabálás, zúgó nyögés, szavak lármája. Egyik mondatát, az utolsót tisztán hallották: "Kislányom, utánad akartam menni." Ennek az értelmén tűnődtünk. Vajon azt képzelte-e, hogy már nem él, s a halál partjáról szólt át az életbe, végzett bizonyosságnak tekintve, hogy már nem is él, vagy az élet partjáról szólt az eltávozott után, abban a hitben, hogy utána akart menni, de terve kudarcot vallott? Mind a kettőt jelentheti ez. De az utóbbi föltevés valószínűbb. Az öngyilkosok, akik fölépülnek, mesélik, hogy tettük elkövetése után az az érzésük, mintha nem sikerült volna. Végtelennek látszik az a pár pillanat, míg az öntudat el nem borul. Köröttük a valóság képei, egy függöny, egy asztal, a pisztoly, melyet elvetettek, a puskaporszag, a meleg, maszatos vér hitvány naturalizmusa a maga ijedelmes rendkívüliségében is élet, az élet megannyi jele, melytől az akarat egyszerre vágyódott volna elszakadni. A fölhevült képzelet gyorsabbnak vélte a halált, ünnepibbnek, elfelejtve, hogy ezt megelőzi a meghalás, mely még az élet egyik része. Ő is azt hitte, hogy a golyó nem talált, s életben marad.

Mire a mentők megérkeztek, a szobában teljes csönd volt. Föltörték az ajtót, a rendőr jelenlétében. Ott feküdt a földön, hanyatt bukva, halott leánya ágya előtt, nyitott, véres inggel. Öntudatát elvesztette. De még élt. Érverése működött. Gyöngén lélegzett. A mentők hordágyra tették, s elszállították oda, ahonnan mi ide érkeztünk.

Édesanyja arcképe alá ezen a napon is friss virágot tűzött, két őszirózsát. Utolsó kívánsága az volt, hogy a koporsóban helyezzék feje alá az ismeretlen tartalmú s előre elkészített csomagot, melyben levelek lehettek, írások, apró tárgyak, az élet szent bálványkái, fétisei. Mennyire nem ismerték áhítatos lelkét. "A szeretetnek nincs ellentéte" - írta. - "Hogy az lehessen, ahhoz minden jelentéktelen". A szeretethez mérve minden semmi.

Künn, az utcán, a liget sötét fái előtt még mindig meg nem békélt lélekkel vitatkoztunk, kutatni próbáltuk tettének okát. Eszünkbe jutott egyik mondása: "Ha minden mindennek a függvénye, akkor az indokolásoknak semmi értelmük, mind hiányosak, fölöslegesek." Egy dolognak végtelen sok oka van s nem egy, minden az oka, ami eddig a földön történt, s ezeknek láncszemeit nem bogozhatjuk föl. Az ő tettének is végtelen sok láthatatlan oka lehetett, de néhány látható oka is. Egyik valamelyik az, hogy körötte a világ megváltozott. A szellem és lélek hét kövér esztendeje után, melyben munkálkodott, a szellemtelenség és lelketlenség hét sovány esztendeje következett el, összezsugorodott arányokkal, kucorgó igényekkel, csonka szabadsággal. Ami azelőtt kendőzve járkált, az üzletesség, nyíltan vigyorgott az ő birodalmában, s akik azelőtt az éj leple alatt félve surrantak be, a befolyásos, pénzes műkedvelők, fényes nappal terpeszkedtek el, s birtokba vettek mindent. A szajhálkodó közvélemény egy könyv sikerét azon mérte, hogy írója hány dollárt keresett vele. Idegen világ volt ez. Ő nem hagyta el őrhelyét. De tiltakozni ennyi barbárság ellen, egy öt világrészre kiterjedő általános agylágyulás ellen már céltalanság lett volna. Aztán nemcsak tiltakozásának lehetőségét vették el tőle, hanem igazságait is. Az alkotó kritikustól, aki diadalra visz egy nemzedéket s egy irányt, a csőcselék lassanként eltulajdonítja véleményeit is, s fitymálva kérdezi, hogy mi lehet azon új, és mi lehet abban érték, melyet ő is elfogad. Munkáját lehetetlenség volt folytatnia. Ha politikus lett volna, azt írják, hogy a változott körülmények folytán "imposszibilis" lett. Ha fejedelem lett volna, talán hadihajóra rakják, s a butaság és műveletlenség kettős, megbízható fedezete mellett elszállítják egy puszta szigetre, hogy senkinek se árthasson. De mert se politikus, se fejedelem nem volt, nemigen törődtek vele. Itt hagyták nekünk. Sokszor emlegette tréfásan és komolyan, hogy most igazán szabad az író, miután nincs se közönsége, se tekintélye, se kenyere, most kell megmutatnia, hogy legalább hite van. Ameddig bírta, biztatta is a haldokló szellemet, a haldokló tisztességet, a haldokló költészetet, melyet nem kevésbé szeretett, mint azt a másik haldoklót, aki vér volt a véréből, hogy ne féljen, ha össze is roskad, ha meg is hal, mert számára is van túlvilág, egy elképzelt utókor mennyországa, ahol majdan fölismerik tiszta és igaz arcát.

Hajnalodott, mire hazaértem. Akkor egyszerre láttam őt, azt a képet, mely talán élesül emlékezetemben, s belerögződik örökre. Láttam őt azon az estén, mikor huszonöt éves működése alkalmából ünnepeltük, már szenvedő alakját s ezüst fejét, egy étteremben, körötte sok-sok íróval, patkó alakú asztal körül, amint beszél, poharát a sárga borral magasra emelve, de nem hivatalos nagyságokat köszöntve, csak ennyit mondva, a szófukar emberek egyszerűségével: "Éljen a magyar irodalom." Amikor ezt a képet láttam, s ezt a szózatot hallottam a múltból, először eredt meg könnyem a lidérces éjszaka után. E szavak mögött egy élet munkája van, egy ember, aki sohase hazudott. Ezekkel a szavakkal búcsúzom emlékétől. Nem kiálthatom, mint királyok halála után, hogy "meghalt a király, éljen a király". Nincs utódja. Századok múlhatnak, míg hozzá fogható akad. Csak szavait ismétlem. "Éljen a magyar irodalom.""

(Kosztolányi Dezső - Nyugat, 1930. november 1. A teljes szöveg olvasható az Egy ég alatt című kötetében.)