„Órák közben lerajzoltuk, milyen történeteket fogunk eljátszani hazafelé”

A győri származású Hajnal már három évesen verset írt. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen diplomázott szilikátipari tervező, azon belül üveg szakon 2007-ben, majd vizuális és környezetkultúra tanár szakon 2008-ban. Már első diplomamunkája sem funkcionális tárgyakat, hanem egy irodalommal összekötött interaktív kiállítást foglalt magába.

Díszletet tervez és kivitelez az országban többfelé, például a Győri Nemzeti Színház és a fertődi Eszterházi Vigasságok számára. Készül a jövő évi müncheni ékszerkiállításra, szeptemberben a pesti Akváriumba viszi Pompei performanszát.

Mióta tekintesz magadra művészként?

Akkor csillant meg először ez a dolog, amikor általános iskolások voltunk, szerintem alsó tagozatosok, és párunkat beválogattak országos tehetséges gyerekek közé. Kerámiaszobrokat készítettünk, azokkal rengeteg díjat megnyertünk, és körülbelül zseninek bélyegeztek minket. De azt gondolom, hogy ez a tanárnőnkön múlt, Babos Ágnesen, aki olyan környezetet teremtett, amiben elhittük, bármit meg tudunk csinálni, mindegy az anyag, csak hadd mondjam el, mi van a fejemben.

A barátnőmmel első osztályos korunk óta órák közben lerajzoltuk, milyen ruhában leszünk aznap, és milyen történeteket fogunk eljátszani hazafelé. Mi ezt láttuk, mert elképzeltük magunkról, hogy így nézünk ki. Amikor elkezdtünk járni kerámiára, ezeket meg is csináltuk.

Ez a te kis világod?

Igen.

A Pompei 2.0 kiállításon készült felvételen elmondtad, melyik teremben mi miért van. Messze járok-e a valóságtól, ha azt gondolom, hogy a művészet számodra nem elefántcsonttoronyba való kevesek kiváltsága?

Hátsó szándékom, hogy neveljem a látogatókat, mert úgy gondolom, tudok olyan gondolatokat adni, amik tovább élnek, viszont nem biztos, hogy első ránézésre beugranak a művemről. Szeretem is, hogy sokaknak másfélét jelent, amit én oda kirakok. De gyakran plakátokat teszek ki a termekben, amiket el lehet olvasni. Ezekkel jobban be tudják fogadni az alkotást, nem érinthetetlen. Konkrétan a Pompei 2.0-n a szobrok közé le lehetett ülni, le lehetett fotózkodni, facebookra fel lehetett tölteni.

Lépést kell tartanom, ha csak festek egy képet, és kiteszem a falra, az ma már nem elég. Ha sokféle műfajjal stimulálom őket, a látást, a hallást, abból talán egy legalább betalál.

Nem feltétlenül neked fontos, hogy a látogatók aktívak legyenek, hanem azt gondolod, hogy így tudnak elérni hozzád?

Igen. A Pompei 2.0-n a kívánságfára ha felakasztok egy „levelet” akkor már hozzáérek, ha az én gondolatom van a művésznek a fáján, az már olyan, mint ha én is alkottam volna.

Amit vendégkönyvbe írnak, azt hogyan tudod hasznosítani?

Erőt merítek belőle.

Öltözködésedben és nagyon sok projektedben is valami régebbit használsz fel. Nem vágysz arra, hogy teljesen sajátot készíts?

Sokféle dolgot vegyítek, én ezeket a saját újdonságaimnak tekintem. Nagyon szeretem, ami míves, beemelem a régi mintákat a munkáimba. Nem tudok azonosulni a minimalista irányvonallal, ami eléggé tartja még mindig magát. Hajlok az eklektikus felé, most is olyan ruha van rajtam, amibe belevarrtam egy régi csipkét, de a ruha modern, olyan színnel, ami most úgymond trendi. Szeretem tehát ezeket úgy keverni, hogy abban legyen modern is, viszont mindenféle régit belecsempészek.

 

1. Németh Hajnal Aurora 2. Az AUR-ÓRA ékszerkollekcióból 3. Infnitívusz doboz 4. Az Eszterházi Vigasságok díszletének részlete 5. Pillanatkép a Johanna performanszból Forrás: Facebook

Magad is elég sokfélét csinálsz: grafikákat, díszletterveket, ékszereket, szobrokat, üvegfestményeket, performanszokat. Hogy viszonyulsz ezekhez?

Számomra ezek nem különböző műfajok. Mindig úgy állok egy feladat elé, hogy ezt kreatívan szeretném megoldani. Teljesen mindegy, hogy milyen feladatot kapok, abba belecsempészem az én tervezői sajátosságaimat, a gondolataimat. A díszlet nekem igazából csak méretben jelent mást, mint  egy ékszerminiatúra, mert az egyik huszonnégy méteres, a másikat sokszor tűvel retusálom.

Hol, mikor találnak rád az ötletek?

Én nem várok ihletre. Nagyon sokat dolgozom, körülbelül reggel héttől este tizenegyig. Nálam az vált be, hogy nagyon sokat foglalkozom egy-egy dologgal. Kicsit a brainstorminghoz tudnám hasonlítani. Az ember elkezdi írogatni, mi jut eszébe, először ezek kommersz dolgok. Utána írogatom tovább, ezt kellene, azt kellene, de még mindig elég uncsi. És akkor – ezt sokan szokták mondani – amikor nem foglalkozom vele, akkor ugrik be a kulcsötlet.

Akkor összerakom, eljátszom otthon egyedül az összes szerepet a performanszban, ez kívülről elég vicces lehet, ahogyan futkározom, legyezek, fölállok a székre, kipróbálom, mennyi idő alatt lehet virágszirmot szórni.

A párod mit szól hozzá, ha este nekiállsz futkosni a legyezővel?

Abszolút partner benne, mondja, hogy ez nem jó, az jó.

Ez egy életforma. Nagyon szeretem elmondani a gondolataimat, hogy kapjak visszajelzést olyantól, aki mondjuk műszaki, reálos oldalról nézi. Amire én azt gondolom, hogy befogadható, arra lehet, hogy ő azt mondja, ez már egy kicsit sok. És akkor próbálom faragni a dolgokat.

Soha nem érezted még úgy, hogy emiatt kompromisszumra kényszerülnél?

Amiatt, hogy az emberek befogadhassák, amiatt nem igazán kötök kompromisszumot.

Ha a megrendelő azt mondja, hogy ő azt úgy szeretné, vagy annyi a keret, akkor viszont percenként.  De ott is maximalista vagyok, és próbálok a többiekkel egyezkedni. Azt gondolom, a végeredmények engem igazolnak.

Vannak hobbijaid?

Nagyon sokáig néptáncoltam, a vége felé már az sem hobbi volt, ezért is hagytam abba, mert több professzionálisan végzett tevékenység egyszerre nem megy.

Nagyon sokat járok Erdélybe népviseleteket gyűjteni, és imádom a filmeket.

Van példaképed?

Hefter László győri üvegművész, aki felépítette Magyarország egyetlen üveggalériáját. Mindig inspirálódik valahonnan, szeretetteljesen neveli a tanítványait, és fantasztikus munkái vannak.

Zseniálisnak tartom Dalít, mert díszleteket, ékszereket, szobrokat tervezett, regényt is írt. Ő példázza, hogy lehet mindenben zseniálisat alkotni, csak a kreativitás szab határt.

Mit érzel alkotás közben?

Mintha egy gyerek megszületne. Amikor elkezdesz foglalkozni a gondolattal, akkor fogan. Fizikailag és lelkileg is kimerítő, mint egy szülés. Utána pedig el kell engedni.

Mennyire nehéz elengedni?

Az elsőt volt nehéz. Meg kellett magammal beszélnem, hogy ha ez másnak örömet okoz, az hihetetlen! Akkor naná, hogy oda kell adni. De ez már elég régen volt.