Nagyi sebtapasza

A kisebb fájdalmakra mindenkinek vannak praktikái és dédanyáink is csak kibírták, ha nem tudtak doktorhoz futni. Gyógyszerhez én is csak végső esetben nyúlok, pedig az orvos azt mondta, szenvedni nem kell. Sokszor mégis magam igyekszem boldogulni. Több módszerem is van: jógázok, hideg vízzel lezuhanyzom, Enyát hallgatom, énekelek, gyógynövényeket használok. Leginkább pedig az illóolajok váltak be, a levendulától a bergamottig.

Néha az is elég, ha elterelem a gondolataimat. Például a fájdalomcsillapítás számomra legszebb példájával, nagymamám feltétlen szeretetének emlékével. Akkor is megnyilvánult, amikor lányom születése után nem sokkal csúnya sebet kellett ellátni a lábamon. Mivel anyatejjel akartam táplálni a kisbabám, alig kaptam az injekcióban érzéstelenítőt és a kötözés után otthon tabletták nélkül kemény tizenkét óra várt rám. Azt találtam ki, hogy felhívom a nagyim. Mamika rögtön be is buszozott hozzám faluról. Az ágyam végébe ültettem és azt kértem, meséljen a távolabbi rokonokról. Tudtam, hogy véget nem érő történetbe kezd magától értetődő kedvességgel, mert igazán ágas-bogas a családfánk, amelynek elágazásait, hajtásait szinte csak ő tudta követni, számon tartani. Nagypapámék se hárman voltak testvérek, hanem több mint háromszor ennyien. Mami tudta, ki volt a legtovább hadifogságban, kinek a lakodalmában osztottam rozmaringot és táncoltam hajnalig, kit talált meg hatvan év után a halottnak hitt lánya. Szavai segítettek átvészelni a fájdalmat. Már keveset tudok felidézni belőlük, a hangját viszont igen, ma is sebtapasz a lelkemre.