Irány az EB!

Ma este a magyar válogatott sorsdöntő mérkőzést vív Szlovákiával. Hiába kellemes meglepetés számunkra eddig az Európa-bajnokság selejtezősorozata, ha nem tartjuk itthon a három pontot északi szomszédaink ellen, kőkemény helyzetben találjuk magunkat. Az utolsó három meccsen kétszer idegenben lépünk pályára. Ősszel előbb a világbajnoki ezüstérmes horvátok, aztán a 2016-os kontinensbajnokság meglepetéscsapata, Wales vár ránk.

Viszonyunk a labdarúgással szinte mindig a két véglet között mozog. Miénk volt a legjobb csapat az ötvenes években, s ez akkor is így van, ha Puskásék hivatalosan nem ültek fel a világ trónjára. Hihetetlen, ám igaz: a Rákosi-rendszerben az első zavargásokat az okozta, hogy az Aranycsapat „csak" ezüsttel tért haza Bernből 1954-ben. „Épp az imént verték véresre. Zihálva fekszik a sötétben. Puskás győzelemtől ragyogó arcát látja, és a világ rendjére gondol. Boldognak kell képzelnünk" – írja Esterházy Péter az „Utazás a tizenhatos mélyére" című művében.

Nehéz ezt elképzelni 2019-ben – mit nem adnánk pusztán a világbajnoki szereplésért –, de az 1986-os mexikói blama után is mindig beszédtéma maradt a focink. Annak ellenére, hogy az utóbbi három évtizedben a pofozógép szerepét játszottuk a nemzetközi mezőnyben.

Bármennyire ambivalens érzelmek fűznek bennünket napjaink hazai labdarúgásához, bármennyire nem érezni sokszor az észszerűséget a rendszer felépítésében, amikor ma 20.45-kor útjára indul a labda az Üllői úton, egyetlen dolgunk marad: erősen szurkolni Kleinheisleréknek.