Óriási szívvel

Néztem kedden este a magyarok nyitómeccsét, olvastam a beszámolókat, az első nyilatkozatokat és repesett a szívem. Fantasztikus küzdelemben győztük le az osztrákokat és ez csodálatos érzés. Jogos az össznépi öröm. Végre szívvel-lélekkel és teljes erőbedobással játszott a nemzeti tizenegy. A legjobban talán az első magyar gólt megszerző Szalai Ádám nyilatkozata fejezi ki, milyen az, amikor egy csapat belead anyait, apait: „A gólom előtt az összjátékra emlékszem, még arra is, ahogy visszakapom a labdát Kleinheislertől, utána viszont teljes blackout." Nem emlékezett a részletekre, csak arra, hogy vitte a szíve és bizonyítani akart, meghálálni a szurkolók szeretetét. Régen láttunk ilyet. Mint ahogy olyan egységet is, ahogy az egész ország örült a 2–0-ás győzelemnek. Szurkolók és játékosok egyaránt ki voltak éhezve erre a sikerre. Nem hallottam fanyalgást, károgást és nagy mellénnyel hőzöngést sem, csak felszabadult ünneplést. Higgadtan, mértéktartóan, érzelmi húrokat pengetve értékelt a szövetségi kapitány is: „Nem számít, milyen klasszisok vannak az ellenfélnél, ha van egy erő, ami ezt ellensúlyozza. Óriási szívvel a második győzelem is összejöhet." 

Igen, a küzdelem a fontos. Most nagyon szeretjük ezeket a fiúkat, akiknek remélhetőleg nem száll fejükbe a dicsőség. Tudják, hogy nem futballsztárokat ünnepeltünk az utcákon, hanem olyan fiatalembereket, akik feszegetik saját határaikat és egymásért, mindannyiunkért fociznak. Ha így játszanak továbbra is, akkor eredménytől függetlenül büszkék leszünk rájuk. Szombatig  pedig lélegzetünket visszafogva várjuk a folytatást.