Szelfi

Történt nemrég, hogy a középiskolai ballagásra egy osztályfőnöknek remek ötlete támadt: vetítést rendeznek az osztály elmúlt négy évéből. Diákjait arra kérte, hogy gyűjtsenek össze osztálykirándulásokon, iskolai programokon készült fotókat, amelyeken aztán egy nosztalgiázó délutánon elnevetgélhet-pityereghet az osztály és a tanárok. 

A terv csúfos kudarcba fulladt. A felhívásra ugyanis szinte nem érkezett más, csak szelfik tömkelege. Közös fotó a haverral, barátnővel, csücsörítős szelfi, egymást ölelgetős szelfi, grimaszolós szelfi... A diákokhoz intézett kérdés elgondolkodtató: ez volt a közös négy évetek? Erre fogtok emlékezni később? Saját magatokra, különböző hülye pózokban? 

És tényleg: azok, akik életük megörökítését kizárólag magamutogató önarcképek készítésében és lelkes publikálásában látják, vajon körbenéznek-e egyáltalán? Észreveszik-e a körülöttük lévő világot, vagy nem is kíváncsiak rá?

Régen a nyaraláskor készített útiképek még nagyrészt arról szóltak, merre járt, mit látott a szerencsés utazó. Ma az első dolga sokaknak, hogy már a szálloda halljában szelfizzenek egyet (s biztos, ami biztos, ezt a műveletet óránként megismétlik). A kirándulásokon és más programokon is hasonló a helyzet. Tucatpózokban készített önigazoló tucatfotók készülnek tucatszámra – néhány nap múlva már tulajdonképpen mindegy is, hol és milyen alkalomból –, s készítőiknek valószínűleg eszébe sem jut: nem én vagyok az érdekes, hanem a világ, amely körülöttem van. Így belegondolva annyi, de annyi kép van, amit szívesen megörökítenék...! Fények, arcok, hangulatok, amelyeken utólag is gondolkodni, merengeni, nevetni lehet. Egyiken sem én vagyok.