Két lecke

Még hatodikos elemista voltam, amikor jó emlékű néhai osztályfőnökömet – lévén magyar–orosz szakos – továbbképzésre küldték fél évre Leningrádba. Amikor hazajött, elmesélte, amit jónak látott tudatni velünk. Így például azt is, hogy szovjet csoporttársai (oroszok, grúzok, kazakok miegyéb) megkérték, mutatná meg a térképen, honnan is jött. Ő büszkén rá is bökött arra az apró foltocskára, melyre nem is fért ki a neve, hogy tudni illik Vengrija. Erre a kamerádok csak csóválták a fejüket, s azt hajtogatták, „csut, csut". Vagyis hogy ez olyan kicsi, hogy szinte már nem létezik.

Nos, én ezt a leckét jól megjegyeztem. Nevezetesen, hogy szovjet-orosz, vagy éppen amerikai, kínai aspektusból a mi hazánk nem sokat számít. Brüsszeli falónak jó, ha egyáltalán. Éppen ezért azt bizonygatni, hogy bármelyik nagyhatalomnak megérne értünk egy jó kis összeesküvést megszerveznie, vagy bármiféle komolyabb erőfeszítést tennie pillanatnyi nagyhatalmi érdekein túl, az erős túlzás, nettó ostobaság. Éppen úgy, mint azt hajtogatni, hogy merjünk nagyok lenni. Ez utóbbi éppen annyira hatásos, mint esőben énekelni.

A másik megtanulandó meg az lenne, hogy visszamenőleges hatályú törvényt, rendeletet hozni, szerzett jogot, jószágot fenyegetéssel vagy sandasággal elbitorolni nem lehet. Vagy ahol lehet, az az ország többé már nem jogállam. S ne jöjjön nekem senki most azzal, de hát mindenki szabadon pofázhat, meg tüntethet mifelénk. Ez nem több, mint a ius murmurandi, a morgolódás joga. Lenin elvtárs is visszaadta a Kreml kerítése mellett játszadozó gyerekek labdáját, pedig közéjük is lövethetett volna.