Közös sírkő őrzi az elöljárók emlékét - Közösségépítő jegyzők előtt hajtottak fejet Farádon

Szalay Balázs helytörténeti kutató beszéde, mely a sírkő avatóján hangzott el:

Tisztelt emlékezők! Kedves farádiak!

"Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket."

Garay János útmutatásának megfelelően most itt a farádi katolikus temetőben keressük múltunk értékeit. Három évvel ezelőtt, 2020 nyarán az evangélikus temetőben álltuk körül Bodáts Pál tanító felújított síremlékét. Most pedig, az őszi napsütésben Farád egy másik jeles polgárára, Borsits Sándorra és családjára emlékezünk.

Borsits Sándor olyan korban élt, amelyik nemzetünk történelmében egyszerre volt felemelő, sikeres, hősies, majd tragikus fordulatot vett, aztán újra a felemelkedés reményével kecsegtetett. A kiegyezés utáni fellendülés idején, 1875. március 17-én született Szombathelyen. Apja MÁV tisztviselő volt, így biztos, hogy a kis Sándort is megcsapta a gőzmozdony füstje. Szinte biztos, hogy a március 15-i ünnep közelében született érdeklődő kisfiú beszélhetett olyanokkal, akik harcoltak az 1848-49-es szabadságharcban. Olyan korban vált felnőtté, amely állandóan változott. A második ipari forradalom idején egymás után jelentek meg az újabb és újabb találmányok. A kortársak azt hihették, hogy a fejlődés megállíthatatlan. A közélet akkor is tele volt botrányokkal, de a települések képe és az emberek életmódja fokozatosan polgárosodott. Sokan már Hunyadi Mátyás magyar birodalmának feltámasztásáról álmodoztak és komoly személyek hittek abban, hogy az ország felét kitevő nemzetiségeket rövid idő alatt sikerül asszimilálni. Ám ekkor, 1914 nyarán kirobbant az első világháború. Borsits Sándornak szerencséje volt, mert fontos állása miatt nem hívták be tényleges katonai szolgálatra, de jegyzőként neki kellett megoldani azt a mérhetetlen sok problémát, amit a háború okozott. Az állam elvárta tőle, hogy szedje be az adót, rekviráljon élelmiszert és takarmányt, de még a hadikölcsönjegyzésben is tegyen ki magáért. A jegyzői irodába várták a panaszosok, a hadirokkantak, a hadiárvák, a
bevonulás alól kibúvót keresők, a megrendelésért könyörgő kisiparosok, a hadifogoly munkaerőt igénylő gazdák és az élelmiszerjegyek kiosztását reklamálók serege. A jegyzők feladata békeidőben sem volt egyszerű, de a háború alatt óriási nyomás nehezedett rájuk.
1918 őszére kiderült, hogy értelmetlen volt a rengeteg erőfeszítés és áldozat. Ha lehetett fokozni a jegyzők terheit, akkor képzeljük el, hogy milyen közállapotok lehettek egy vesztes háború után vergődő országban, ahol egymást váltották a kormányok, miközben az ország jelentős része idegen megszállás alá került. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején a farádi jegyzőt is letartóztatták a kommunisták. Az erkölcsök meglazultak, a törvénynek alig lehetett érvényt szerezni. A vereség és az összeomlás miatt szinte semmivé vált az ország is. Borsits Sándor apja szülővárosa, Sopron csak az 1921 végén tartott népszavazás után maradhatott magyar, míg édesanyja szülőfaluját, Veperdet a trianoni békeszerződés Ausztriának ítélte. A megrázkódtatások után alighogy sikerült konszolidálni a gazdasági és politikai viszonyokat, a világgazdasági válság rázta meg az országot, majd szembesülni kellett
vele, hogy Németországban egy náci diktatúra jött létre.

Borsits Sándor még megélte azt, amikor a német csapatok bevonultak Ausztriába és a horogkereszt árnya vészesen ráborult az országra, mely a Trianonban elveszett területek visszaszerzésének reményében egyre szorosabbra fűtze a kapcsolatait a német birodalommal. Elképzelhetjük, hogy a polgári értékrend alapján élők milyen aggodalommal figyelték a szélsőségesek térnyerését. Ebben a zaklatott korban vezette több mint három évtizeden keresztül Farádot Borsits jegyző, akire most emlékezünk. Hogyan került Vas megye székhelyéről Farádra Borsits Sándor? A szombathelyi felsőkereskedelmi iskolában letett érettségi után 1894-1897 között jegyzőgyakornok volt hosszabb-rövidebb ideig Vágon, Szanyban, Nagymartonban és Kisfaludon. Közben szorgalmasan tanult és 1897 májusában jegyzői vizsgát tett Sopronban. Kisfaludról pályázott Kapuvárra, ahol másfél évig volt adóügyi jegyző. A farádi jegyzőválasztást 1899. március 14-én Hajas Gyula főszolgabíró elnöklete alatt tartották meg. Akkor tizenöten pályáztak a tisztségre, akik közül a főszolgabíró négyet jelölt ki: Borsits Sándor kapuvári adóügyi jegyzőt, Wodits Károly szabadbárándi (ma Ausztria) segédjegyzőt, Iszó György ózdi körjegyzőt és Fazekas Vendel miskolci járási írnokot. Közülük egyhangúlag az ekkor 24 esztendős Borsits lett farádi községi jegyzővé választva. Jegyzői tevékenységét magas fokon űzte, amit már a pályája elején elismertek. 1900 nyarán a belügyminiszter az adóbehajtások körül kifejtett buzgó működéséért 25 korona jutalomban részesítette. 1901-ben a pénzügyminisztérium küldött neki elismerő oklevelet az adóbehajtások körüli sikeres működéséért. Jegyzőként az volt a hitvallása, hogy a hivatal van a népért. A keze nyomán Farád lett a két világháború közötti időszakban Sopron vármegye egyik legrendezettebb községe. Neki volt köszönhető helyi Hangya fiók alapítása, az artézi kút, a kavicsozott járdák, az első világháborús hősi szobor, az új postaépület és a település parkosítása is. 1901-ben megalapította a farádi Iparos Társaskört, melynek évtizedeken át volt elnöke. 1918 nyarától vezette a csornai járás jegyzői karát, 1927-től nyugdíjazásáig pedig a vármegyei jegyző egyesületnek volt az alelnöke. Tisztségeit felsorolni sem egyszerű: katolikus hitközségi elnök, a farádi Hitelszövetkezet felügyelő bizottságának elnöke, a farádi Gazdaszövetség felügyelőbizottságának elnöke, majd jegyzője. Ő volt a levente egyesület elnöke és az iskolánkívüli népművelés elnöke is. Az első világháború alatt tagja lett a községi gazdasági bizottságnak, a rokkantakat gyámolító bizottságnak és a fiatalkorúak megyei felügyelő hatóságának is. Szerteágazó érdeklődését az is mutatja, hogy tagja volt a Természettudományi Társulatnak is, de még hangversenyt is szervezett. Társadalmi és karitatív tisztségeiből fakadó feladatai egymagukban is kitölthettek volna egy dolgos életet. Érdemei elismeréséül 1926-ban a polgári díszéremmel tüntették ki. A közel négy évtizeden keresztül viselt jegyzői tisztségéről egészségi állapota romlása miatt 1933-ban köszönt le. Búcsúztatása alkalmából így méltatta a Sopronvármegye: "Borsits Sándort mélységes szeretet fűzte Farád nagyközséghez, melynek jegyzői stalluma csak szerény anyagi jövedelmet jelentett számára, de ő nem cserélte el jobb jegyzőséggel, noha erre több alkalom is kínálkozott számára. Összenőtt szívben és lélekben a farádi néppel és egyedüli vágya az volt, hogy annak boldogulását és  életnívóját fejlessze és javítsa."

A szerteágazó tevékenysége közül csak egyről szeretnék kicsit részletesebben szólni. Az 1883-ba alakult farádi tűzoltósággal már rögtön a községbe érkezésekor összekapcsolódott az élete és a pályafutása is. 1899 áprilisában már a tűzoltó egylet jegyzője lett, július 30-án pedig bált szervezett a 60 fős farádi tűzoltó egylet. Érdekességként idézzük meg a korabeli tűzoltóbált. Az érkező vendégek két feldíszített diadalkapun áthaladva érkeztek meg az ünnepség színhelyére. Először az egyleti dalárda énekelt Locsmándy Géza főtanító vezetésével, majd Hérincs Lajos evangélikus lelkész tartott emlékbeszédet Petőfiről. A fiatal községi jegyző, Jókai költeményét szavalta. Szíjj Lajos főtanító a segesvári csata történetét ismertette. Végül Németh főparancsnok a Nemzeti dalt szavalta el. Ezután reggelig tánc volt a csornai Rudi bandája zenéjére. A francia négyest mintegy ötven pár táncolta. A táncosok alakját a sorok végén különböző színű görögtűz világította meg.
1903 nyarától ő lett a tűzoltóegylet alparancsnoka, a következő év tavaszától pedig a parancsnoki tisztet viselte egészen 1911 végéig. 1907-től az ország egyik legkiválóbb tűzrendészeti szakértőjeként lett a csornai járás tűzrendészeti felügyelője. Rendszeres szemléinek is köszönhető, hogy a tűzoltóság megerősödött a járásban. Nagyon sokat vállalt magára. 1923 nyarán még a farádi tűzoltók által előadott színdarabot is ő rendezte. A családi visszaemlékezések szerint a tűzoltóság érdekeit néha még a saját családjánál is fontosabbnak tartotta. Mivel a nádfedelű házak miatt egy tűzvész sok szegény embert tehetett hajléktalanná, kiemelt feladatnak tartotta a tűzoltóság megfelelő felszerelését és begyakorlását. A tűzoltóság költségeit gyakran a saját pénztárcájából fedezte, nem gondolva a családja szükségleteire. Egyszer a felesége az ebéd helyett üres tányérokat tett az asztalra, így próbálva meg észhez téríteni a férjét. Ezután megegyeztek abban, hogy a párja minden hónap elején konyhapénzt kapott. 1926 szeptemberében a belügyminiszter a tűzoltás és mentés terén 25 éven át kifejtett tevékenységét díszéremmel honorálta. Milyen szépen mutatna a farádi tűzoltók új épületében ez az érme, ha meglenne.

Tisztelt emlékezők!

Borsits Sándor a nyugdíjazása után sem hagyta el Farádot. Az akkori Damjanich utca 31, később Zalka Máté, majd Szent István alatt építettek egy házat. 1938 elején Csornáról jött haza, amikor a háza előtt átugrott az árkon. Egy ér megpattant agyában és állapota folyamatosan romlott. A 93 éves unokája, az USA-ban élő Várhelyi Imre még most is jól emlékszik az utolsó napjaira: Én akkor 8 éves voltam. Rábatamásiból, ahol két öcsémmel és szüleinkkel laktunk, sürgősen Farádra kellett utaznunk, mert nagyapám elesett és súlyos beteg. Amikor megérkeztünk ágyban találtuk és hamarosan észrevettük, hogy nehezére esik szavakat találni. Hamarosan már képtelen volt beszélni, habár mindent megértett. Láttam, ahogy könnyek hulltak a szeméből a hiábavaló küszködés miatt. Miután az orvos megvizsgálta megállapította, hogy agyvérzést kapott és sajnos nem tud segíteni. 1938. április 20-án reggel az örökké tevékeny jegyző szervezete feladta a küzdelmet. A 64 évesen elhunyt Borsits Sándort két nappal később, április 22-én, pénteken temették óriási részvét mellett. A tavaszi munkák ellenére az egész falu apraja-nagyja részt vett a köztiszteletben álló főjegyző temetésén. A szertartást a farádi plébános végezte a bogyoszlói és a rábatamási plébánosok segédletével. A búcsúbeszédet Bognár Sándor magyarkeresztúri jegyző mondta. A szertartás alatt a környék tanítói énekeltek gyászdalokat. A környékről is sokan érkeztek a temetésre, csak Csornáról ötvennél többen állták körül a sírját, köztük a csornai tűzoltóság küldöttsége. Egész életében valóságos atyja volt a farádiaknak. 1922 júliusában, amikor a jegyzősége 25 éves jubileumát ünnepelték, a hálás község egy aranyból készült pecsétgyűrűt adományozott neki.
Unokája, a Németországban élő Várhelyi Tamás így emlékezett nagyapja és a község viszonyáról: Nagyon szerette Farádot és a farádiakat, kikről mindig csak jót tudott mondani. Becsületes jó emberekre emlékszem, soha nem bántalmaztak bennünket és elkerítették rólunk a kommunizmus veszélyes napjait. Üdvözletem Farádnak, ahol a csúnya-rossz időket nyugodt körülmények között átéltük és soha kellemetlenséget nem okoztak nekünk. Ezért én mindig hálás voltam a farádiaknak. Abban az időben öröm volt valahol nyugodtan élni, főként apámnak, Várhelyi Imrének, amit nem mindenütt kapott meg.
Mit tudunk Borsits Sándor családjáról? Láttuk, hogy a családalapítás végleg Farádhoz kötötte. 1899 októberében jegyezték el egymást a nála egy évvel fiatalabb Schürnpeck Máriával, akivel egy hónap múlva az esküvőt is megtartották Maglócán, ahol neje szüleinek volt birtoka. Érdemes a felesége családjáról is megemlékezni. Apósa, a farádi születésű Schürnpeck Ferenc a Batthyány grófoknál volt lovászmester. A körmendi kastély lovardájában tenyésztett lovakért volt felelős. A Felvidékről származó anyósa a Batthyány grófné komornája volt szintén Körmenden. Szolgálataikat meghálálva a grófi család Maglócán adott nekik egy nagyobb földbirtokot. Így kerültek Maglócára, majd Schürnpeck Ferenc elhunyta után a jegyző anyja Farádra költözött.
Borsits Sándornak és Schürnpeck Máriának négy gyermeke született: Margit (1901), Sándor (1902), Mária (1905) és Ferenc (1910). A két fiú már felnőttkorban, de még szüleik életében meghalt.
A család több szállal Rábatamásihoz is kötődött. Borsits Sándor szülei is ideköltöztek és itt helyezték őket végső nyugalomra 1913-ban, illetve 1917-ben. A farádi jegyző Mária nevű lánya 1929-ben ment feleségül Woditsch Imréhez, akit ebben az évben választottak Rábatamási körjegyzőjévé. Borsits Sándor egyik lánya tehát Rábatamásiban alapított családot.
Veje, Woditsch Imre Sopronkeresztúron (ma Deutschkreutz) született 1901-ben. A soproni bencéseknél érettségizett, majd 1922-ben Szombathelyen megszerezte a jegyzői oklevelet. Pályáját Szanyban kezdte segédjegyzőként, majd 1929-ben választották meg Rábatamási jegyzőjének. Nevét 1936-ban magyarosította Várhelyire. Tamásiban ő is hasonlóan közösségteremtő ember volt, mint apósa és részt vett minden társadalmi és hazafias megmozdulásban. Borsits Máriának (1905-1983) és Woditsch - Várhelyi Imrének (1901-1979) három gyermeke született (Imre, Ferenc és Tamás), ám nekik sem jutott nyugodt élet osztályrészül. 1945-ben, amíg a család a szovjet csapatok elől menekült, kirabolták a lakásukat. Visszatérésük után sem folytathatták tovább korábbi életüket, mert az új hatalom eltávolította állásából Várhelyi Imre jegyzőt. Amikor befejezték életüket, akkor még úgy látszott, hogy többet nem tér vissza ifjúkoruk polgári világa és az ország még sokáig lesz orosz megszállás alatt.

Tisztelt emlékezők!

2018. januárjában még Horváth Győző helytörténésszel írtunk egy közös cikket Borsits Sándorról a Kisalföldben. Az 1938-ban bekövetkezett halála óta ekkor jelent meg először a neve nyomtatásban egy napilapban. Akkor még azt hittük, hogy a nyugdíjazása után elköltözött Farádról, ami jól jelzi, hogy több évtizedes értékes szolgálat után is kieshet a köztudatból egy közszereplő. Ma már tudjuk, hogy 1899-es megválasztásától élete végéig Farádon élt Borsits Sándor, és a sírja is itt volt. Két tényező szerencsés találkozása miatt lehetünk most itt. Egyrészt a család nem felejtette el a gyökereit, és annak ellenére, hogy a kommunista diktatúra, illetve az 1956-os események messze sodorták őket az óhazától, az egyik dédunoka a családjával a közelmúltban felkereste a temetőt. Látva a sírok állapotát, elhatározták a felújítást, de nem tudták, hogyan kezdhetnének hozzá. Ekkor találtak rá az internet segítségével Élő Imrére, aki szívügyének tekinti a hagyományok őrzése mellett a régi sírok megmentését is. Önzetlen munkásságát a Megye önkéntese díjjal is elismerték. Imre közbenjárásával és munkájával újulhatott meg a sír és annak környéke. Bízom benne, hogy ezzel a megemlékezéssel most két olyan családnak is némi elégtételt szolgáltathattunk, akikre évtizedekre a hallgatás vagy az érdektelenség leple rakódott. Köszönjük a polgármesterek urak (Kovács Attila és Szalai Zoltán), a Hársfavirág Nyugdíjas Klub, a farádi tűzoltók, Élő Imre és Horváth István közreműködését.