Vesztes-győztes csaták

Sokszor azt érzem, hogy akiknek a legszolidárisabbnak kellene lennie egymás bajával, azok ütik-vágják egymást a leginkább. A legjobb példa az anyukás csoportok: akik a leginkább átélik, hogy milyen kialvatlanul, a saját szükségleteiket félretéve sokféle elváráscsomagnak megfelelni – mégis a legkönyörtelenebb ítéleteket tudják meghozni egymás feje felett, legyen szó táplálásról, játékokról vagy nevelésről.

Azok szégyenítik meg egymást, akik a statisztikák szerint a legtöbbször esnek megcsalás vagy bántalmazás áldozatául, akik élethelyzetében a legjellemzőbb a depresszió vagy a válás. De ha elindul egy hottentotta nemzetiségi csoport magát megszervezni, ápolni a hagyományait, életben tartani a kultúrát, az is kis idő csak, míg kettészakad és egymást épp csak megtűrve, a felszín alatt mégiscsak kicsit orrolva és szidva működnek párhuzamosan, eldarabolva az erőket.

Település a szomszédjával nemkülönben, pedig micsoda erő és gazdasági érdek lenne akár együtt szervezni egy falunapot, vagy csak együtt tárgyalni lehetséges produkciókkal, vagy közösen lépni fel közügyekben. De egyénileg is általában a szomszéd a célpont, aki biztos hangos, büdös, vagy nem tartja be a közösségi együttélés szabályait. De ha nem, akkor is találunk rá valami indokot, miért ne legyünk vele jóban.

Olyan, mintha az identitásunk védelmében szükség lenne valakire, akire mutogathatunk, akinél különbnek érezhetjük magunkat. Csak miközben valakit átszuszakolunk egy képzeletbeli másik térfélre, elveszítjük őt a miénkről, sőt a közös ügyet is, és maradunk magunkra, magunknak. Túl nagy árnak hangzik ez a dohogás, a pillanatnyi elégtétel és az olcsón fenntartott önbecsülés oltárán.